Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
VI. Az állami vaskohászat és a gépipar egyesítése (1900-1913)
A századforduló idején Diósgyőrben három acélgyártó módszer volt egyszerre használatban. A Bessemer-eljárás döntően a síngyártást szolgálta, de a martinkemencék fő programja is ez volt. Az akkoriban gyártott acélfajták többi részét a Martin-acélmű mellett a tégelykohóból gyártották. Mind nagyobb mennyiségben volt szükség ötvöződés szerszámacélokra. A tégelyacélgyár Krupp-rendszerű tégelyacélgyártó berendezés volt, egyszerre 40 db, egyenként 30 kg betét befogadására alkalmas tégellyel. 24 óránként 2 adagot tudott gyártani, összesen 2-2,2 t súlyban. A tégelyek anyaga samott, illetve grafit volt. Miután egy tégely csupán egy olvasztást bírt el, a napi 80 db tégelyt csak nagy nehézségek árán lehetett előállítani. A tégelyeket 1-2 hónapig használatbavétel előtt szárítani kellett; s ezért ezerszámra kellett tárolni. A tégelyekben igen jóminőségű acélt lehetett előállítani. Ez nem a gyártás menetéből, hanem a nagyon jó minőségű, gyakorlatilag acélnak tekinthető betét használatából következett. Jó metallurgiai adagvezetés a tégely alakjából következő nagy fürdőmély- ség miatt nem volt lehetséges. Ezen kívül a tégely anyagából képződött savas jellegű salak miatt foszfor és kéntelenítésről szó sem lehetett, ezért jó minőségű ócskavassal biztosították a szükséges kis P- és S-tartalmat. A reakciókban részt vett többek között a savanyú salak FeO-tartalma, de még a tégely anyaga is. A megkívánt metallurgiai hatások elérésében döntő szerepe volt a megfelelően magas hőmérsékletnek, ezt biztosította a kemence regeneratív tüzelési rendszere. A diósgyőri tégelyacélgyártás termékei híresek voltak, fölvették a versenyt a híres Krupp-acélokkal is. A vasútfejlesztés és a hadianyag-gyártás növekedése nagymértékű bővítést tett szükségessé. Ezért a századforduló után a diósgyőri acélgyártás mennyiségi fejlesztése lényegesen egyet jelentett a Martin-üzem fejlesztésével. A bázikus martinacélgyártás technológiája már kialakult, de ebben az időben a kemencék bázikus jellegét a kemencefenék és a falazat alsó, az acélfurdővel és a salakkal érintkező részeinek bázikus bélése jelentette. A kemencék falazatának többi része változatlanul savas téglákból készült. Ez az állapot az akkori tüzelési viszonyoknak még megfelelt.21 Durvalemezt a reverzáló hengersor harmadik állványán hengereltek. Eredeti felépítésében azonban ez az állvány csak alakos termékek hengerlésére volt alkalmas, ezért átalakításra szorult. Helyébe szélesebb állványt építettek be, 2 500 mm-es testhosszal, és az előtte lévő kapcsolóorsót is meghosszabbították. A meghosszabbított állványból két párat szereztek be.22 1900-ban az elkövetkezendő 4-5 év várható beruházásaira a gyár összes üzemei nagyszabású fejlesztési tervet dolgoztak ki, ennek keretében a hengermű vezetősége a hengermű fejlesztése érdekében egy „lemezhengermü” felállítására tett javaslatot. Indoklásában kifejtette, hogy a gyár gyártmányainak addig túlnyomó részét képező acélsínben a kereslet évről évre csökken és jelenleg az 1895, 1896 és 1897-ben gyártott és értékesített acélsíneknek csak a 30-40%-át teszi ki az eladott sín. Ezért szükségesnek látta, hogy a csekély sínmennyiségen kívül oly gyártmányokat hozzon piacra, amely gazdaságosan előállítható és nyereségesen forgalmazható. Javasolta, hogy a hengerművet egy a kor színvonalának álló lemezhengerművel egészítsék ki, mely hengersor 3 hengerpárból állna: 21 Központi Kohászati Múzeum könyvtára. Obholzer Béla adagkönyve. Szőnyi Gábor: A diósgyőri acélgyártás fejlődése. Kézirat. Diósgyőr. 1969. 10-11. p. 22 DGYLT. 20542/1900. 126
