Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)

VII. Az első világháború és az újjáépítés (1913-1933)

1. A tényállás ugyanis az, hogy az állami vasgyárak gyártmányainak az előállítását Magyarországon az állam honosította meg ezekben a gyáraiban, amely tényével úttörő munkát végzett és nem támasztott versenyt hazai magángyáraknak, mert ilyenek nem voltak. A versenyt a magánvállalatok támasztották, amikor az állami gyárak által tört úton elindultak. A virágzás elmúltával azonban nem a feleslegessé vált újabb gyárak megszüntetését tartják szükségesnek, hanem az úttörő állami vasgyárakét, amely állásfoglalás híján van a gazdasági igazságosságnak, mert hiszen az állam birtokállománya-mely gyáraiban az azokban dolgozó polgárainak teljesítményéből és a gyárakba beruházott anyagi javakból áll - nem lehet másodrendű a magántulajdonban lévő birtok- állománnyal szemben és a közvagyon nem áldozható fel a magántulajdon érdekében. Minthogy pedig nem lehet elismerni azt, hogy az állami gyárak megszüntetése gazdaságilag indokolt kívánság, azért sem lehet teljesíteni azt a kívánságot sem, hogy az állami vasgyárak az országban előforduló munkaalkalmakat teljesen engedjék át a magángyáraknak.

2. A magánérdekeltségnek az az érvelése, hogy a magángyárak adójövedelmet juttatnak az államvak, míg az állami vasgyárak veszteséget okoznak, amelyet az adójövedelemből kell fedezni, a kérdésnek csak egyik oldalát veszi figyelembe, holott a való tényállás megismerése más következtetéshez vezet.

A mutatkozó üzleti veszteség nem különleges sajátosság az állami gyáraknál, hanem sajnos általános jelenség a nehéziparhoz tartozó összes gyáraknál, ami következménye az ország elszegényesedésének és a világgazdasági helyzetnek. Amíg azonban az állami üzemek bajairól, - mint közérdekű ügyről - mindenki lehetőleg hangosan beszél, addig a magángyárak bajairól - mint magánügyről - csak kíméletesen suttognak a beavatottak és ez az eljárás befolyásolhatja a közvéleményt olyan irányban, hogy az állami vasgyárak fenntartását a közérdekkel ellenkezőnek tartsa. Ez ellen az irányzatos propaganda ellen állást kell foglalni annak kimutatásával, hogy a hangoztatott állítások tévesek.

Az állami gyárak vesztesége éppúgy következménye a foglalkoztatás elégtelenségének, mint a magángyárak veszteségei. A veszteség az állami gyáraknál látszólag nagyobb abból kifolyólag, hogy az állami gyárak olyan társadalmi szolgáltatások terheit viselik, amelyeket a magángyárak nem vállalnak és nem is viselnek. Ezek a nyugbér, a nyugdíj költségek és a munkások ezreinek legalább olymérvű foglalkoztatása, hogy ne kelljen éhezniük, vagy koldulniuk.

Azzal az adófizetéssel szemben, amelyre a magángyárak hivatkoznak, nagyobb összegű az állami gyárak társadalmi szolgáltatásainak az értéke egyelőre évi gyártási értékre vonatkoztatva. Az állami vasgyárak révén mintegy 30 ezer ember él meg, akiknek nagyobb része nem tudna magának megélhetést találni, ha az állami vasgyárak működése megszűnnék, úgyhogy eltartása, bár más formában, de mégis csak a közjövedelmeket terhelné.

A magángyárak sem nélkülözik az állam támogatását, mert a vámok, az export jutalmak és a szállítási kedvezmények révén jelentékeny jövedelemben részesülnek, továbbá foglalkoztatásukról is gondoskodik az állam olyan megrendelések juttatása által, melyek későbbre maradhatnának.

203