Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
V. A töretlen fejlődés korszaka (1888-1899)
Acélöntésű sziklavéső az Al-Duna szabályozásához Az acélöntöde újabb úttörő sikert az Al-Duna szabályozásánál használt sziklavésővel aratott. A Széchenyi István által meghirdetett, de csak 1890-ben megindult szabályozási munkáknak egyik fontos szerszáma a „sziklavéső” volt. Az első vésőket Angliából szerezték be. A 8 tonna súlyú darabokat öreg patkóvasból kovácsolták össze és azután alsó végébe acél-élt hegesztettek. Úgy látszik lehetetlen volt akkor ily nagy darabokban vasat úgy kovácsolni, hogy az teljesen homogén anyagot szolgáltasson. A gyakran ismétlődő ütések és az ebből eredő rázkódtatás következtében a kovácsolt vastömeg szemcséssé vált és csakhamar eltörött. Az Al-Duna szabályozását végző művezetőségnek sok gondot okozott a vésők törése. Megkísérelték a sziklavésőket Resicán összehegeszteni, azonban a kísérlet sikertelen volt. A vasak tartósságának növelése végett eredetileg minden 10 000 ütés után kivették a vésőt a forgalomból és külön erre a célra épített tábori kemencében kiizzították, majd lassan lehűtötték. Ez a megelőző intézkedés természetesen sokba került. A költség először az üzemzavarok miatt, másodszor, mert a vésőt hajón kellet elszállítani és azután a kemencébe tenni, végül pedig azért, mert tartalékvésőre is szükség volt. Az előfordult számtalan törés és az izzítás időt rabló és költséges volta, már-már kétségessé kezdte tenni a sziklavésők jó eredménnyel való további használatát. Ekkor még egy kísérletet tettek, megváltoztatták a vésők alakját és a világhírű Krupp-gyárban lágy acélöntvényből rendeltek vésőket. A Krupp-gyárban a feladatot úgy oldották meg, hogy 10-12 000 kg súlyú acéltuskót öntöttek, gőzkalapács és sajtó alatt nyújtották kellő alakúra, utána 2 1/2 méter hosszú acéléket hegesztettek bele. A kalapácsolás és sajtolás következtében az öntvény kovácsoltvas tulajdonságait vette fel. Ezekkel a Krupp-féle vésőkkel igen jó eredményt értek el, úgy hogy a vésőhajók értéke is emelkedett. A vésőknek szerződés szerint 90 000 ütést kellett kibírniuk, amiért a gyártó üzem szavatolt. Ha a véső 25 000-90 000 ütés között vált hasznavehetetlenné, akkor az ütések számának megfelelő arányos összeget fizették ki gyárnak, ha pedig a véső 25 000 ütés előtt tört el, vagy elkopott, akkor a gyárnak fizetés nem járt. E szigorú feltételnek hosszú időn át csak a Krupp-vésó'k feleltek meg, voltak azonban ezek között is olyanok, amelyek az előírt ütések számának elérése előtt törtek el. A mindinkább fejlődő és minőségileg élenjáró diósgyőri gyár is megkezdte az acélvésők gyártásának kísérleteit, és sikerült minden várakozást felülmúló mértékben a feladatot megoldania. 1894-ig 11 darabot szállított le. Eleinte a diósgyőri gyárnak is sok nehézséggel kellett megküzdenie. Az első vésők nem sikerültek tökéletesen, néhány ezer ütés után eltörtek. Lankadatlan munkássággal és kitartással azonban bámulatos előrehaladást értek el, végül is sikerült a sziklavésőket kitűnő minőségben előállítani. Ez a diósgyőri gyár műszaki és fizikai dolgozóinak annál nagyobb dicsőségére vált, mert a vésőket lágy öntvényből készítették, öntés után nem nyújtották, tehát a Krupp-féle eljárástól teljesen elütő módon gyártották. Nem kis gondot okozott az acélbelek beolvasztása, mert a diósgyőriek a Krupp-eljárástól eltérően az acélbelet nem hegesztéssel, hanem beolvasztással rögzítették. Ez az eljárás sikerült, sőt még a régebbi diósgyőri vésőkbe is tudtak új betéteket beolvasztani. A kor műszaki szakírója írta: „...a technikának és speciálisan a magyar iparnak ez minden esetre a „non plus ultra”-ja.” A diósgyőri gyárnak ezen újabb sikeréről a 102
