Dobrossy István: Szentpáli István 1861-1924. Élete és munkássága (Miskolc, 2003)
Szentpáli István emlékének ápolása az egykori és mai Miskolcon
gött a hazán s annak bonyolúlt ügyein, mégis sok időt szentelt szeretett városának. Részt vett tanácskozásainkon, tanúlságos, sokszor nyomatékos szavát mindenütt felemelte. Bár hanyatló egészséggel, megtört hangjával és alakjával, de törhetetlen akaraterejével ragyog- tatta és gyíimölcsöztette városunk javára szelleme tárházának gazdag kmcseit. Működése zajtalan de beható volt minden téren. Azon kevesek közé tartozott, akiket tetteikben sohasem a dicsvágy, hanem csak a kötelesség érzete irányított: sohasem kitűnni, hanem csak használni akart. Szellemileg oly nagy alakja magas piedesztálon állt nemcsak szeretett városának, hanem a nemzetnek elismerésén. Oly nagy hely maradt utánna üresen, hogy a vígasztalás azt nem képes betölteni. Nem fogja veszteségünket a feledés sem enyhíteni, mert alkotásaival ércnél maradandóbb szobrot emelt magának, hogy örökre ébren tartsa emlékezetét. Kevés ember található, akinek életében a felebaráti szeretet oly nagy mértékben lett volna állandó vezér princípiuma, mint neki. Ő a jóságot szeretetre méltósággal, az emberszeretetet gyöngédséggel párosította. Tehetségénél csak a szíve volt nagyobb. A szegények sorsának felkarolása, a jótékonyság az ő szívében nem a szeretet vallása által kiadott parancsszó, hanem életcél, sőt életszükséglet volt. Akként volt alkotva, hogy jót tegyen, hogy áldást árasszon. Jótéteményei nem voltak nyugtázva, a nyilvánosság előtt. Szegény volt, nem gyűjtött vagyont, de mindent adott amit adhatott. Becsületes lelke irtózott a gondolattól, hogy hivalkodónak lássék, meg volt jutalmazva, ha igazi szükségen segíthetett, ha fájdalmas könnyet szárított. Befejezte életét az a nagy férfiú, akinek szívében nem aludtak ki a nagy idők szellemének lobogó őrtüzei, elvesztettük városunk atyját, örök álomra hajtja le fejét a város ínségeseinek Maecenása, örök időkre biztosítván nevének a legszebb emléket minden emlékek között. Aki annyi áldást hintett és annyi könnyet letörölt, azt áldás és a hála könnyei kísérjék sírjába! Mélységes gyászba borított mindnyájunkat Szentpály István halála, s mégis van benne valami vigasztaló, valami felemelő: egy szép egy egész életet látunk befejezve a maga gyönyörű eredményei162
