Dobrossy István: Piac, vásár, sokadalom Miskolcon. A Búza téri Vásárcsarnok története (Miskolc, 2002)

Piac, vásár, sokadalom és több évszázados „kelléktára”

jognak becses értékű emléke az a vásárhirdetés, amely országos terjesztésű, körözésű volt.B A vásárhirdetések nemcsak nyomtatvány formájában, hanem a különböző kalendáriumok fontos közlendői között is megjelentek. Miskolc város polgármesteri hivatala még 1942-ben is plakátokon, falragaszokon hirdette az országos és havi vásárok időpontját.

A mindenkori vásároknak írásban dokumentált rendtartása volt. Ez meghatározta a vásár kezdő és befejező időpontját, az elővásárlás, a nagybani árusítás körülményeit. Számos vásári, később piacrendőri szabályzat pontosan megfogalmazta az árusok helyét, egymásmellettiségét. Az árusok ha az elhelyezkedési rendet megsértették, súlyos büntetéssel, vagy kitiltással kellett számolniuk. A rend biztosítása a vásárbíró feladata volt, aki nemcsak a büntetéspénzek azonnali behajtását végezte, hanem perlekedés kapcsán azonnal ítélkezett is. Míg a piacoknak a XIX. század végéig a város utcái adtak helyet, addig a havi és országos vásároknak a XVIII. századtól Miskolc keleti határa és a Sajó folyamatosan feltöltött egykori ártere, a későbbi Zsolcai városkapu közötti tér biztosított minden igényt kielégítő alapterületet. A Zsolcai kapui vásártér a gabona és kirakott termékek adásvételének színtere volt, míg a Szentpéteri kapui „nagy” vásártér állatvásártér lett, s így is szűnt meg, épült be. Az országos rendtartásnak és elvárásoknak megfelelően a XIX. század végére Miskolcon is mérnök(ök) által tervezett vásártér működött, s a század 80-as éveiben már elkészült az első vásárcsarnok épületegyüttese. A vásárcsarnokon kívül az árusítás földre terített ponyván, ácsolt faasztalokon, gyakran ponyvasátor alatt, ritkábban fabódéban történt. Állandó építménye és helye egyetlen árusnak sem volt.

Minden vásárnak voltak ún. külső és helyszíni kellékei. A külső kellékek a vásárra vezető utak menti, vagy a vásárteret övező fogadók, csárdák, később éttermek és szállodák voltak a mellettük kialakított beállókkal, istállókkal. A helyszíni kellékeket valójában az adásvételhez kapcsolódó foglalkozásokat űzők csoportjai jelentették. így jelentek meg a szállítók, az emberi és állati erőre épülő kordélyosok, talyigások, szekeresek. Külön életmódot jelenítettek meg a „híradók”, a vásári mutatványosok, történetmesélők, ponyvafüzet és könyvárusok, s már a XX. században a képvetítők (a vásári bioszkóp). A vásárokhoz hozzátartozott a vendéglátók, az ún. tractőrök nélkülözhetetlen, hangulatalakító ottléte is. így, az ő munkájuk eredményeként lett országos hírű a miskolci fehér kenyér és a

»Daniról. 1972. 154-156. pp.

20