Dobrossy István: Piac, vásár, sokadalom Miskolcon. A Búza téri Vásárcsarnok története (Miskolc, 2002)

Piac, vásár, sokadalom és több évszázados „kelléktára”

tek a XX. század első harmadáig érvényesek voltak. Régi városi képeslapok tanulsága szerint a Városház tér, ill. a mai Palóczy u. (egykor Kádas u.) nyomvonala is különböző árusoknak adott helyet.

Azokon a településeken, ahol jelentős kézművesség volt, ipari termelés folyt, a készítményeket pedig a környék, a piackörzet lakossága meg tudta venni, a piac hetivásárrá alakult. Miskolcon a történeti példák sokasága bizonyítja, hogy már évszázadokkal ezelőtt megtörtént a szakosodás, így jött létre a keddi napokon az állatvásár, péntekenként pedig az iparcikkvásár, amelyet egységesen kirakodó vásárnak neveztek. A XX. század első harmada a magyarországi nagyvárosok többségében — közegészség- ügyi, piac-felügyeleti, árubiztonsági okokból — „megszülte”, vagy kikényszerítette az árucsarnokok építését. 1926-tól a miskolci Búza téren is árucsarnok működik, de emellett vannak külső értékesítési, árulóhelyek is. Az évszázados hagyományok azonban mindmáig élnek, a keddi és pénteki napok a legforgalmasabbak, őrzik az egykori hetipiacok emlékét. A néprajzi szakirodalmi megfogalmazásokat, leírásokat hétköznapi gyakorlatunk, megfigyeléseink is alátámasztják. így említhetjük, hogy a piacokon használatosak voltak a helyi, az áruk természetének megfelelő, nagyon sokszor egyéni mértékek, adagolási, porciózási módok. Ez főleg élelmiszerekre, zöldségre, gyümölcsre, magvakra vonatkozott. Néhány évtizeddel ezelőtt még megszokott volt a pár szemnyi, cérnával összekötött cseresznye, a bádognyi bab, büszke, a kupacokba rakott gomba, a csomókba kötött leveszöldség, a pohárnyi sáfrány, vagy a gyűszűnyi virágmag. Éppen ezek a hagyományos, de nem hiteles mértékek adták meg a piaci alkuk különleges hangulatát. Ezek a mennyiségek nem képviseltek jelentős értékeket, szemben az állatvásárokkal, ahol az üzletnek kialakultak a jogi természetű szokásai. Az adásvételnél írott szerződéshez hasonló értékű volt a tenyérbe csapás, a „kezet rá”, majd az ezt követő áldomás ivás. A piacot a vásártól elsősorban az értékbeli különbségek nagysága, szélesebb vonzáskörzete, nagyobb áru- és embertömege, s tartalmasabb információgazdagsága, „kisugárzása” különböztette meg.

A piac szó olasz átvételével szemben a vásár perzsa eredetű szavunk, a bazár elnevezés változata, amely a kereskedelmi kapcsolatok révén vert gyökeret nyelvünkben. A szó jelentésével összekapcsolható az újabb eredetű zsibvásár, amely szintén közismert a miskolci árucserében (ld. Zsarnai a „zsibogó”). A vásár szó 1055-től használatos nyelvünkben, s többféle jelentése ismeretes. Jelenti a vásár helyét, olyan kijelölt területet, ahol nagyobb arányú adásvétel folyik, illetve a XVIII. század végén „zűrza12