Dobrossy István: Piac, vásár, sokadalom Miskolcon. A Búza téri Vásárcsarnok története (Miskolc, 2002)

A piac, a vásár, mint a vendéglátás és szórakozás, az információcsere színtere. (Miskolci különlegességek, legendák, históriák)

zönség kaphatott helyet. A mesterség képviselőinek a Búza tér északi részén is volt elárusítóhelyük, de ezek sátrak, vagy asztalok voltak, s csak országos vásárok idején pakoltak ki a XX. század első harmadának végéig.2"' A Csizmadia Ipartársulat bélyegzőjén - egy Búza téri vásárral kapcsolatos beadványon - látható mindig büszkén használt pecsétjük, amelyen az 1521. évszám állt. Ez a céh alapítási idejére utalt, s pecsétnyomójukon 1924-től szerepelt. Ezt az évet a „csizmadiák évé”-nek is nevezhetnénk, mert a mesterség történetével egy éven keresztül foglalkozott a miskolci sajtó. A vita ugyan szakmai jellegű volt, de mégis sokkal járult a 999 csizmadia miskolci legendájának felújításához, vagy tovább éltetéséhez.

1924-ben Miskolc országos iparos kongresszusnak és vásárnak adott helyet. Ezt az időt látták alkalmasnak a csizmadiák, hogy megünnepeljék a céh alapításának 400 éves jubileumát. A Korona Szállóban tartott díszülésen a város, a megye és a szakma országos képviselői jelentek meg, s mondtak köszöntőket. Leszih Andor a múzeum igazgatója tartott történeti áttekintést, amelyben „külön kiemelte a fusserek (= kontárok) elleni küzdelmét a céhnek, a vásárok jelentőségét, a miskolci mesterek vásározó helyeit, a helyelosztást (—*’■az adott vásárban), a nyilatkozást (= sorhúzást), a társalkodást (= a vásárra együtt menő iparosok társulását), a fuvarozás szokásait, aztán a régi árakat, a céhtagok számát.”* * 204 Nem haszontalan nyolc évtized eltelte után felemlegetni ezt a vitát, hiszen a mesterségelnevezések történetéről, értelmezéséről szólt. Akkor a vita alapja az volt, hogy csizmadia-e a varga, s mi köze van a tímárnak az olyan lábbelihez, amelynek szekernye csizma a neve? (Ma már a hétköznapok embere azt se igen tudná megmondani, mit jelentenek ezek a fogalmak, nem még azt, hogy a közöttük lévő különbség az évszázadok munkamegosztása során hogyan változott.) De ha már a miskolci csizmadia-legendáról esett szó, annyit jegyezzünk meg, hogy a legősibb magyar iparágak egyike kétséget kizáróan a lábbelikészítés volt. „Még akkor a lábbeli készítő munkája a bőr kikészítésével kezdődött, a szabással, varrással folytatódott és a piaci árusítással végződött. Mindazáltal a varrás lehetett a bőrmunka gerince, legalábbis erre mutat az ősi varga szó. Idők teltével aztán nemcsak a munkamegosztás és specializálódás elve osztotta meg az egykor egységes lábbeli készítő, pontosabban szólva bőrmunkás testületet, hanem a változó divat is más-más fajta lábbelit kívánt. .. .A XV. században már

2'« Dobrossy I. 1976. 113-150. pp.

204 Miskolczi Napló, 1924. aug. 17.

142