Dobrossy István: Piac, vásár, sokadalom Miskolcon. A Búza téri Vásárcsarnok története (Miskolc, 2002)

A piac, a vásár, mint a vendéglátás és szórakozás, az információcsere színtere. (Miskolci különlegességek, legendák, históriák)

A kenyérhez hasonlóan a miskolci perecet a XIX. században a békával, a 999 csizmadiával, a lacipecsenyével vetekedve a város egyik különlegességének tartották. Ennek ellenére már nincsenek perecsütő mesterekre utaló feljegyzések. Arra viszont igen, hogy a pékek „méltányossági alapon” maguk közül jelöltek, neveztek ki perecsütőket. 1855. júl. 10-i közgyűlésükön hozott „hatályok” között szerepel, hogy minden évben sor szerinti megállapodással (tehát névsor szerint) csak ketten süthettek perecet. Az ez ellen vétőket 5—10 forint közötti büntetéssel sújtották. Később azonban ügy változtatták meg döntésüket, hogy a perecsütők kijelölésénél elsődleges szempont lett a kor és a családi állapot. Tehát előnyt élveztek az idősek és az özvegyek.

A termékeknek, a perecnek a XIX. század végén és a XX. század elején is még fontos szerepe volt a miskolci lakodalomban. A korabeli beszámolók és leírások szerint a vacsorát mindig megelőzte a nyoszolyóasz- szony ajándékának (ez forralt mézes bor volt), valamint a nagy nyoszo- lyólány ajándékának „feladása”. Ez utóbbi pedig a vajjal töltött perec volt. Míg a nagy vőfély a nyoszolyólány ajándékáért járt, addig a kis vőfély a nagy nyoszolyólány ajándékáért, a vajas perecért. A perec ruháskosárba került, amit fehér ruhával letakartak, levarrtak és négy vesszővel átfontak. A vesszőket koszorú alakba formálták, s a koszorú közepére viaszvirágot, mellé szalaggal átkötött narancsot tűztek. Az egészet még égő gyertyával is felékesítették — mesélte el a lakodalmi szokást az 1920- as években Lövey János miskolci lakos.1711 A perecet verssel köszöntötték, majd borozgatás közben addig eszegették, míg a másik szobában megterítettek a vacsorához.

Természetesen nemcsak a hivatásos pékek, mesteremberek látták el a várost, hanem volt egy nagyon jelentős önellátás is. Nagyon sok helyen volt sütőkemence, de süttettek szolgálóikkal a városi hivatalnokok, mesteremberek vagy kereskedők is. A kenyeres kofák hetente több mázsa lisztet sütöttek, s a kenyeret a piacnapokon, vagy vásárok alkalmával értékesítették. Az árusítás lehetséges helyeit az 1870—1880-as évektől a piacrendőri szabályok rögzítették. így pl. 1876-ban „a városi butyka- korcsma mellett lefelé az árkon belül a laczikonyhások, kenyér és perecz- árusok, a helyi terjedelmének megfelelő számban a gyümölcs-kofák árulhatnak.” Mivel a piac, a sokadalom a Városház tértől a mai Búza térig a főutcát és az abból nyíló mellékutcákat jelentette, természetes, hogy ke- 170 170

170 Halmay B.-Lcszih A. 1929. 521-531. pp.

118