Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

ségünk, jöttek önként, boldogan. Különösen amikor megtudták, hogy milyen adagok vannak előírva számunkra (gondolták, ők is jól fognak élni nálunk). A polgármester úgy osztotta be őket, hogy minden héten más két nő jött, hogy mindenki jól járjon.

A nők rendesek voltak. Ők vásároltak be is nekünk és finomakat főztek. Marcsa volt a konyhafőnök. Megtanította őket a jó magyar konyhára (később már szinte versenyeztek, hogy ki kerüljön hozzánk).

■ A takarítást magunk végeztük. Nem akartuk, hogy azt higgyék, hogy most mi akarjuk őket kihasználni. Mindenki a saját szobáját tartotta rendben. A németek fölajánlották, hogy a nagy ebédlőt ők rendben tartják.

Marcsa mindig mondta nekik, hogy egyetek, amennyi jólesik, ami megmarad, vigyétek el (persze magyarul mondta és én fordítottam). A nők hálásak voltak, mert elég sok élelem megmaradt; maguktól még egy deka vajat sem vittek el soha, csak a Marcsa jelenlétében.

Kezdtük összeszedni magunkat. Az UNRA-tól is kaptunk rendszeresen csomagokat. Egyik nap hatalmas csomag érkezett, tele szebbnél szebb ruhaneművel. Válogattunk kedvünkre (ez mégis más volt, mint önkényesen elvenni).

Megindult a szabás-varrás tanfolyam. „Kis” Magda varrónő volt. Ő volt a főszabász. Mindenkinek kiszabta és mi magunk kézzel, szépen gépöltéssel megvarrtuk. Kezdtünk csinosodni és szépülni. T. L. és W. Irénke nagyon szép volt közöttünk. Szinte pár nap leforgása alatt teljesen megváltoztunk.

Egyik napon kocsi állt meg a kapunk előtt. Egy pár amerikai katona jött be hozzánk; hallották, hogy itt vagyunk (ők Fitzlarban állomásoztak), és kíváncsiak voltak, hogyan is nézhetünk ki.

A vendégeket kedvesen fogadtuk, édességgel kínáltuk (saját készítményű süteménnyel). Nagyon jól érezték magukat, olyan családias (otthoni) légkör, hangulat volt nálunk (ami a fiúknak is nagyon hiányzott, hiszen a fronton csak a halál le62