Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

előtt. Nagyon fáradtnak látszottak. Úgy látszott, messziről jöhettek. Hová mennek innen, azt csak a jó Isten tudja. Hogy velünk is mi lesz, az a jövő titka: szabadulás, vagy halál vár-e ránk, talán jobb is, ha nem tudjuk.

A szabaditóink állítólag 120 km-re vannak tőlünk. De minél jobban közelednek, a németek annál jobban kegyetlenked- nek, mert kérdés, hogy életben hagynak-e minket. Már mindenünket úgyis elvették, csak az életünk van, és ki tudja, az is meddig. Idejövetelünkkor eléggé „megnyugtattak”, hogy élve innen úgysem szabadulunk.

Ma ismét kivonultunk, de munkánk már nem volt. Kint söp- rögettünk a gyár területén. Reggel nagyon fáztunk, de dél felé kisütött a nap és egy kicsit fölmelegedtünk. Egész délelőtt jöttek a „Tomik” és nagy bombázások voltak a közelben.

Nemsokára megjelent két orosz fiú is és új erő költözött belénk. Elmondták, hogy úgy körül vannak véve a németek, hogy rövidesen vége lesz a háborúnak és minket is rövidesen elvisznek innen.

Egyre sűrűbb az égi játék is. Mindenfelé rettenetes bombázások, szinte hallani és érezni lehet, ahogy a közelben robban egy-egy bomba. Útközben is gyakran ismétlődik a légiriadó. Ilyenkor a németek az erdőbe zavarnak bennünket. Nem mintha minket féltenének! Ők viszont annál jobban féltik az életüket!

Másnap valóban bekövetkezett a fiúk jóslata! Kivonulásunk után alig telt el pár óra, amikor a németek sorakozót rendeltek el. Nem tudtuk, mi történt, francia foglyok (férfiak) futkároztak össze-vissza a gyár területén, dé sajnos beszélni nem tudtunk velük, mert a németek mindenhol a nyomunkban voltak. így azután nagy bizonytalanságban vonultunk vissza a lágerbe.

Egész úton azon törtük a fejünket, hogyha a németek bajban vannak, akkor minket a lágerestől együtt a levegőbe röpítenek, azért visznek vissza. Az úton kiabáltak, ütöttek, akit csak értek. Végre megérkeztünk a lágerba. Ott nagy volt a fejetlenség. Az éléskamrát feltörték és loptak, amit csak tudtak.

I

44