Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

ejtő a kosztunk, kenyerünk nagyon kevés, megszűnt a keserű fekete is. Estére híg krumplilét kapunk; itt levesnek hívják, krumpli és rántás nélkül. Nem tudom, mi lesz velünk. Ha sokáig így megy, már csak a remény fogja bennünk tartani a lelket, vagy már még az sem...

Minél sűrűbb a légitámadás, annál kevesebb az élelmünk. Vagy nem tudnak szállítani, vagy így akarnak szabadulni tőlünk, hogy minél előbb éhen pusztuljunk. Úgy mesélik, újból megindult a gyárban a munka. Sokan örülnek neki, mert ott legalább a férfi foglyoktól híreket hallunk, hogy mi történik a nagyvilágban, itt meg el vagyunk zárva mindentől.

Ma ismét kivonultunk, de nem a gyárba, hanem a szabadban dolgoztunk: legalább jó levegőn vagyunk. A nap szinte csodálatosan süt és én ilyenkor gondolatban otthon járok. Látom az ismerős arcokat, járom a jól ismert utcákat. Gondolataimból éktelen üvöltés hoz vissza a valóságba (los, schnell) a jól ismert szöveg. Sokszor álmaimból is ez riaszt föl. Ilyenkor összerezzenek, hogy még az ágy is megmozdul'velem.

Ma harangszót hallottam, 1944. június óta először. Behunytam a szemem és úgy éreztem, otthon vagyok. De ez csak pár percig tartott és újra visszatértem a rettenetes, már elviselhetetlen valóságba.

Esténként a többiek zsidó-nótákat énekelnek. Nagyon szeretem hallgatni és ilyenkor otthon, a Kazinczy utcán, a templomban látom magam. Eszembe jut, amikor tavaszi és őszi nagy ünnepekkor szüleimmel boldogan mentünk a templomba. Szüleim egy percre sem mennek ki az eszemből. Minden este gyötrő kínok között sírva alszom el, álmomban gyakran látom őket, szinte hallom hangjukat („öltözz jól fel, meg ne fázz”). És egy-egy ilyen álom után reggel még rettenetesebb, még jobban föl vagyok zaklatva és sokkal nehezebben viselem el az itteni helyzetet.

Ma megint nagyon nekikeseredtünk. Péntek van és ismét ilyenkor még jobban elfog a vágy az otthon után. Eszünkbe jut42