Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
Akkor még nem tudtam, hogy a németeknek az a céljuk, hogy minél jobban elszakítsák a családtagokat egymástól. A sors így akarta, hogy ne is sejtsük, hogy még mi vár ránk, mert akkor valószínű, sokan nem csináltuk volna végig. Allendorf 1944. augusztus Drága Fridman néni. Én kezemet adom boldogan. Az én erőm még szívós és fiatal, talán még a borzalmakat is jobban bíija. Nekem is volt egy nagyon drága, csodálatosan szép, fiatal anyukám, kitől elszakított Men- gele 1944-ben Auschwitzban egy átkos júniusi délután. Azóta semmit sem tudok róla, siratom. Könnyeim, mint a záporeső hullanak. Hiányzik nagyon! Csak azt érzem, hogy nagyon sokat, és hosszadal- masan, borzalmasan szenvedett. Aki csakis a családjának élt, amíg a gázkamrában el nem égették. A nekem olyan drága kincsemet. Álmaimban most is látom, mintha csak itt lenne mellettem, és óva int „gyermekem vigyázz, az élet szép, nagyon vigyázz, hogy téged is el ne égessenek”. De bízom benne és remélem is, hogy amikor A gázkamrába kísérték hóhérai, akadt egy kislány, aki helyettem belé karolt, vigaszt nyújtott, és menetelt vele a halálba vezető úton az oldalán. Emlékét szívemben hordom egy életen át. Ha olvasom naplóm, szinte látom Édesanyám minden mozdulatát. Nem szégyellem, hogy könnyeim hullanak, amikor e sorokat papírra vetem. Vessen meg az, aki ezt nem teszi. Mert Anya csak egy van, akit pótolni soha 12
