Csorba Csaba: A muhi csata 1241 (Miskolc, 1991)

Ártéri erdők hatalmas tölgyeiből ácsolták a Sajó hídját, amely valahol a mai Ónod és Köröm községek között ívelhette át a folyót 750 esztendővel ezelőtt. Akkoriban a híd ritkaságnak számított. A kisebb folyók, patakok esetében a gázlókon keltek át (ha a vízállás megengedte), a nagyobbakon az állatokat átúsztatták, az emberek pedig csónakra szállva jutottak át egyik partól a másikra.

Az Úr 1241. esztendejének tavaszán vált nevezetessé a Sajó említett hídja. Április havában járunk. A folyó sebesen rohanva viszi a Tiszába a Kárpátok olvadó havából képződött vizet. A hömpölygő sárga ár kitölti a medret, nedvességgel táplálja a partmenti mocsarakat is.

A folyó balpartján jókora sereg táborozik. Lehetnek vagy tizenöt-húszezren. A rémhír persze többet sejtet: százezreket. Mongolok. Európa és mi magyarok is tatároknak nevezzük őket. Vezérük, az egész hadjárat vezére Batu kán, aki azt a feladatot kapta Ögödej nagykántól, hogy induljon el nyugat felé, s addig meg se álljon, míg meg nem hódoltatott mindenkit a nagy víz - az óceán - partjáig. Harcosairól az a hír járja, hogy a leggyorsabbak és legkitartóbb lovaik, jobban és messzebbre lőnek íjjal mint bárki más; kegyetlenek, kíméletlenek, senki sem állhat ellen nekik. Legfennebb a nagy kővárak, erős fallal körülvett városok nyújthatnak biztonságot. Bár talán még ezek sem, miként Khorezm és az orosz fejedelemségek városainak szomorú példája bizonyítja.