Csorba Csaba: A muhi csata 1241 (Miskolc, 1991)
Reménytelen a Sajó-menti nagy kiterjedésű síkság régészeti kutatása is, hiszen a csatára utaló leleteket (csontvázakat, fegyvereket) olyanformán, mint például Mohácsnál, nem találhatunk. A holtakat 1241-ben senki sem temette el. A tatárok kivonulása után már nem volt mit eltemetni: az emberi maradványok vadállatok martalékai lettek. Aligha maradt a hídnak is máig fellelhető nyoma. A csatáról nincs olyan leírás szemtanú tollából, mint például a mohácsiról. Rogerius és Spalatói Tamás is hallomásból jegyzett fel fontosnak vélt dolgokat. Egyikük sem volt katonai kérdésekben jártas, így leírásuk csak fenntartásokkal, erős kritikával fogadható el. A csatát úgy mutattam be, ahogy a két legrészletesebb leírás, a többi korabli forrás és a tatár hadviselésre vonatkozó egyéb feljegyzések alapján legvalószínűbbnek tűnt. Sok részletkérdés tekintetében nem tagadható a bizonytalanság. De gondoljuk csak meg: a mohácsi csatáról ismerjük az egyik résztvevő (Brodarics István) részletes leírását s más írott forrásokat is jócskán, a csatateret régészetileg is kutatták. Mégis sok a kérdőjel... A nádor, az erdélyi vajda és a király hadának szétverése után a tatárok aligha gondolhatták, hogy több nagyobb nyílt csatájuk nem lesz Magyar- országon. IV. Béla jó taktikát választott: többé nem kockáztatott mezei ütközetet. A királyi fősereg maradványai a Dunántúlra vonultak. A többi országrész 26
