Csorba Csaba: A muhi csata 1241 (Miskolc, 1991)

A tatárok számára a győzelem korántsem jelentett maradéktalan örömöt. Az emberveszteségeik nagyok voltak, s a királyt nem sikerült kézrekeríteni. Főleg az utóbbit tekinthették nagy csapásnak, hiszen hozzászoktak a keleti birodalmak esetében, hogy az uralkodó személyéhez kötődik az ellenállás. Ha az uralkodó meghal vagy elfogják, a köznép nem ellenkezik többé a hódítókkal. A keresztény Európában (így Magyarországon) azonban ilyen jámbor belenyugvással nem számolhattak. Hazánk a tatárok számára a vártnál sokkal nehezebb diónak bizonyult.

A krónikákban olvashatók olyan megállapítások, hogy a Sajónál „majdnem az egész ország katonasága oldaveszett" - erősen túloznak. IV. Béla levelében IV. Konrád választott német királynak azt írja, kertelés nélkül bevallva a lényeget: „...mi erős hadsereggel akartunk és készültünk ellenállni, emberek és javak súlyos vesztesége árán meg is ütköztünk velük, de sorsunk mostoha lévén, az Úr, akibe reményünk horgonyát vetettük, bűneink miatt megengedte, hogy alulmaradjunk."

A király emh'ti az okot is: bűneik miatt nem állt a pogányok ellenében a magyarok mellé az Isten. Ezt írják a krónikák is. Emellet a király és az ország hatalmasai közötti viszályban, a kun kérdésben keresik a vereség okát, meg abban, hogy rossz volt a hadvezetés, a katonák elpuhultak voltak, csak cico- mázták magukat, az ellenséget lebecsülték, stb. Ezek az utóbbiak azonban csak közhelyek, a valósághoz