Csorba Csaba: A muhi csata 1241 (Miskolc, 1991)

kaphatták volna a támadókat. De nem ezt tették, hanem inkább megeresztett kantárszárral nyargaltak tovább, el, csak minél messzebb a csatatérről. Ahogy múlt az idő, annál inkább nőtt a pánik, egyre több csapat illant így el. A tatárok hagyták, mert ezzel is csak az ő esélyeik nőttek: az ellenfél létszáma csökkent, s abban bíztak, gyors, váltott lovaikon majd utolérhetik még a menekülőket.

Közben biztos távolból állandóan nyilazták is a tábort. Az íjuk messzebb hordott mint a magyaroké, őket a védők nyilai viszont nem érhették el. A nyű- zápor roppant megnehezítette a királyi csapatok harcba fejlődését. A páncélos lovagok csak viszonylag lassú menetben tudták megközelíteni a tatárokat. Ezenközben a nyűt téren a nyilazás ellen védtelenek voltak. A páncél, a sisak és a pajzs az ember többnyire hatásosan oltalmazta, de a lovak teljes testét ilyen módon nem védhették. Tehát a lovagok meg sem tudták közelíteni a tatár hadsorokat, hogy ember ember elleni harcra (párviadalra) kényszerítsék ellenfeleiket. A nyílzáporban sorra hullattak el lovaik. Ez egyfelől összekuszálta hadsoraikat, másfelől sok lovag is megsérülhetett, főleg az összerogyó lovak alá kerülhetett. De aki épen maradt, az sem igen tudott mit kezdeni gyalogosan, ló nélkül.-ifa

18