Kis József (szerk.): Áldozatok itthon és távol. Rezes Józsefné naplója (Miskolc, 2018)

Függelék - Rezes József fogságban írt levelei, levéltöredékei

7.

1945. január 2 7.

1945. január 27.

Éjfél tájban, amikor csak én nem alszom.

Édes kicsi Párocskám! Egyedenem+ Nemrég, még nem hittem volna, hogy elérkezem a mai naphoz.

Most, amikor az indulás — az elválás közelségedből — oly közel lehet, rendezem tárcámat, s kezembe kerül e dal.

Scjl vissj messze a jellegeket mögötte lángol ég.

Nyújtsdfelém édes a kis kekedet ki tudja látlak-e még Ki tudja ölel-e a két karom ki tudja csókol-e sgád?

Ki tudja, mely éjjel, mely nappalon indult üteg tovább.

Bármerre lendít a csillagos ég nevetve tekint le rám.

Bármerre fordul a löveg kerék mindenütt Te néapl rám.

Allhatok úton vagf heg) tetején,

süvölthet s%a% cjvatar

Te vagy a szívemben örök remény,

Teho^gád s^áll e% a dal.

Ami most történik, nem „Isten verése ez”, ahogy mondani szokták, mert 3000 emberrel — akiknek 1/5-e falusi nő, ez nem történhet egyszerre meg. Mindenesetre sok gonoszért, akik nincsenek itt..., én is megszenvedek. Pedig elég jutott már ebből.

Ez a 2 versszak most életet kap előttem s Reád gondolva — amúgy is csak Reád gondolva édes kis Joczikám, a könnyeidet nem felejtem el soha, amelyeket értem hullattál. Most láttam meg Nálad az igazi érzéseket: mi Nálad a szeretet? — Én is egészen közel jutottam Hozzád. Miért is volt erre így szükség?

... Gyenge nő (egy rózsaszál) létedre, összetörtén, mennyit fáradtál.

75