Kis József (szerk.): Áldozatok itthon és távol. Rezes Józsefné naplója (Miskolc, 2018)

Rezes Józsefné naplója

1945. VI. 20.

Édes Kicsim Párom! Drága Boldogságom! Egyetlen Józsikám!!!

Már megint nagyon elhanyagoltalak, de csak így papíron, mert mondanom sem kell, hogy lélekben és gondolatban mindig Veled vagyok, éjjel-nappal egyaránt. Tudod Édeském, a sok eső után rengeteg tennivalóm volt a kertben, meg különben is most van itt az ideje, hogy a drága növényeket el ne lepje a dudva és szépen fejlődjenek. Minden csak Érted, hogy Neked legyen, ha hazajössz és hogy legyen télen mihez nyúlni, ne kelljen kiadni a drága pénzt mindenért. Azt akarom, hogy a kertből minden kikerüljön, vagy legalább is a nagyobb rész. Pedig már igen nehéz kapálni, hajolni, sokszor majd összeszakadok, annyira fáj minden porcikám, de erőt ad az a tudat, hogy mennyire fogsz majd Te örülni és milyen boldog leszel, ha megmutathatom, — nézd ez is az én kezem munkája, meg az is. Ilyenkor elfelejtem, hogy fáj és nehéz, mert hajt az erő, látom az arcodat, a dolgos két kezedet, mintha csak Te is velem haladnál.

Készítettem már egy pár üveg lekvárt, természetesen ezt is csak Neked, mindent Neked Édes, úgyis elég részt vettél ki a rosszból, nekem meg volt mindenem. Akarok még sok mindent eltenni télire, főzelékféléket is jó bőven.

Édes Aranyom, a napokban úgy megörvendeztettek, hogy állítólag Szegeden vagytok és remény van a mielőbbi hazajutástokhoz. Oh, ha ez igaz lenne, nem is merem hinni, mert ha így lenne, akkor csak tudnátok írni valamit úton-módon. Nem tudom, mi az igazság, senki nem tud biztosat, csak az az egy tény, hogy már saját jószántukból is hazaengedhetnének, mert ez az eltöltött idő nagyon elég volt, Ti már levezekeltétek a világ össze bűneit, mindenkiért, Te különösen, aki tudom, milyen ártatlan vagy, mennyire bűn nélkül vittek el, és mennyire nem érdemelted ezt a sorsot. Meglátod Édes, aki ezt akarta, mert biztosan volt valaki, aki akarta - meg fog még ezért lakolni, mert a jó Isten bűnt nem hagy büntedenül és egyszer csak mindenki elveszi méltó büntetését, de ne is hagyja, hanem ezerszeresen adja vissza annak a gonosznak, aki nékünk ezt a lelki szenvedést és megpróbáltatást előidézte. Igaz, hogy ez nekünk nem vigasztalás és nem elégtétel, de mást úgy sem tehetünk, mint várni a szabadulást, várni a pillanatot, amikor ez a köztünk lévő távolság összeszűkül és megint egymás mellett lehetünk, amikor meg47