Kende Tamás: Az intézményes forradalom. Adatok a kommunista párt kulturális és társadalmi történetéhez Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1945-1956 (Miskolc-Budapest, 2014)
Az intézményes forradalom intézményének élete. Pártélet az ötvenes években
polgári fegyelem — pedig épp a munka és a dolgozók felszabadításának volt a tagadása. Az 1944-45-ös társadalmi-politikai forradalom intézményesítése valójában ellenforradalommá lett. De, ahogy a forradalom, úgy az abból kinövő ellenforradalmi fordulat sem lehetett totális. Visszatérve e könyv elején említett Brecht-i kérdéshez, túlzott intézményi háttér nélkül itt és most nem tudom röviden megválaszolni a kérdést, hogy (de hát) ki is (volt) a párt 1945 és 1955 között Magyarországon. Amikor sok évvel ezelőtt jóhiszeműen nekiláttam annak a kutatásnak, melynek egyes eredményeit e kis könyvben prezentálom, azt gondoltam, hogy kellő intézményi háttérrel a végén megválaszolható a Brecht-i kérdés. Ma már tudom, hogy mindez lehetetlen, legalábbis a Brechtre annyira jellemző aforizmatikus formában. Munkám önmagában számos intézményi konfliktus forrása lett, mígnem az egykori Párttörténeti Intézet jogutódjának, a Politikatörténeti Intézetnek a főigazgatója közösen meg nem egyezett nekem úgy, hogy nem állt módomban e szöveg 1.0-ás verzióját bemutatnom, és vitára bocsátanom az említett intézetben. Ám intézményi háttértől függetlenül is világos számomra, hogy a — reményeim szerint az olvasó számára is releváns Brecht-i kérdésre nem adható Brecht-i válasz. De ez nem biztos, hogy baj. A kételyeket, a kérdéseket eleve elkerülök számára e könyvecske minden bizonnyal tolerálhatatlan mennyiségű eredeti forrást idézett. Ennek csak részben oka, hogy e sorok szerzője szerette forrásait. Valójában arról van szó, hogy forrásaim — amikről nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy egyetemlegesen kerülték elődeim — a történelmet inkább rekonstruálni szándékozó, mintsem felette ítélkező történész számára a legizgalmasabbak a korszakból. A legizgalmasabbak, lévén olyan folyamatos határhelyzetben készültek, amely határhelyzetek önmagukban hordozták azokat a konfliktusokat, amelyek mindennél jobban alkalmasak a lehetséges történeti valóság adatolására. A konfliktusok — mint láthattuk — nemcsak térítők és térítettek között zajlottak, hanem párt és párt között (azaz a pártapparátus különböző szintjei és a párttagok között is), miből kifolyólag nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kommunista párt mint egységes értelmezői közösség soha sem állhatott fenn. Ugyanakkor egy az „intézményes forradalomba” örökösen belekódolt konfliktusra is rávilágítanak forrásaink. Arról van szó, hogy A PÁRT totálisan soha el nem titkolható eredetmítosza, és a mindenkori politikája az egyes pártaktivisták tudatában is konfliktushoz, meghasonuláshoz vezetett. Az emancipációt, az elidegenedés, és a munkakényszer megszüntetését hirdető párt aktivistáinak a munkakényszer társadalma helyett egyre inkább 201
