Borsod-Abaúj-Zemplén megye hon- és népismerete. Tanári segédkönyv (Miskolc, 2004)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye története (Bodnárné Moldován Éva, Somorjai Lehel, Tóth Péter)

patok számára a Sajó völgye felé. Még ugyanabban az évben be is következett az első nagyszabású támadás, amelynek során egészen Sajószentpéterig jutottak el a törökök, kirabolva és felégetve az útjukba eső falvakat, rabszíjra fűzve az elfogott lakosokat. A füleld parancsnok a következő esztendőkben megismételte támadásait: így például 1560-ban és 1562-ben Kaza és Szendrő környékét pusztította. Az 1550-es évek közepétől területünknek a töröktől leginkább fenyegetett nyugati része, azaz elsősorban Gömör és Borsod vármegye néhány települését (például Szendrő közveden környékét) nem számítva kénytelen volt meghódolni, azaz vállalni a török adó fizetését. A töröknek fizetendő adó többféle adónemből tevődött össze. Legfontosabb eleme a fejadó volt, amelyet mindenkinek kellett fizetnie, sokszor a vagyoni állapotnak megfelelően. Az úgynevezett császár adója a porták számán alapult; ezt azonban a török gyakran önkényesen határozta meg. Szablyapénzt a fegyverviselők fizettek. A régi adórendszer egyes elemeit is átvették a törökök, így például a kocsmapénzt. Természetben kellett épület- és tűzifát szolgáltatni, valamint vajat és mézet adni. Az adónemek közé számítottak a robotszerű szolgáltatások is (szénakaszálás, fuvarozás, erődítési munkák, stb.) Ugyancsak az adók közé tartozott a több-kevesebb rendszerességgel fizetett ajándék is. A beszedhető adók pénzbeli nagysága határozta meg a meghódolt települések értékét, amelyek aztán ennek a pénzben kifejezhető értéknek megfelelően kerültek török földesuraik birtokába. A török földesurak gyakran, rendszerint évente változtak, aminek következménye volt, hogy érdekükben állt mennél nagyobb bevételre szert tenni rövid birtoklásuk alatt. A hódoltsági jobbágyok helyzetét az tette súlyossá, hogy megmaradtak a régi földesurak, illetve a régi adórendszer bizonyos elemei is — azaz kétszeresen kellett adózniuk. A földesurak ezekben az évtizedekben írásos megállapodásokkal, úgynevezett urbáriumokkal igyekeztek a jobbágyaik kötelezettségeit rögzíteni. Megmaradt az egyházi tized, a dézsma is, amelyet azonban a magyar kamara kibérelt az egyháztól és a végvárak fenntartására fordított, de a papok is megkapták belőle a nekik járó részt. A kamarai adminisztráció pontos kimutatásokat készített a beszedett dézsmáról. A fennmaradt dézsmajegyzékek a korszak gazdaság- és társadalomtörténetének igen fontos forrásai. Az országgyűlések ezen kívül rendszeresen kivetették a porták után fizetendő állami adót, amely a katona-