Borsod-Abaúj-Zemplén megye hon- és népismerete. Tanári segédkönyv (Miskolc, 2004)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye irodalma (Kovácsné Steppelfeld Erzsébet)

AKIK GYÖNYÖRKÖDTEK A TÁJBAN Petőfi Sándor (1823-1849) Az Alföld szerelmese. De szerelmese a hegyeknek, völgyeknek, várromoknak, egyszóval a tájnak, a természetnek is, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azok az alkotásai — versek, útirajzok — melyeket utazásai, barangolásai során vetett papírra. Többször is járt Északkelet-Magyarországon. 1844 februárjában Debrecenből Pestre gyalogolt, hogy verseinek kiadót, önmagának pártfogót keressen. A fáradtságos út során eljutott Miskolcra is, ahol, megírta „Keresztúton állok" című versét, amely pontosan mutatja akkori helyzetét: „...Akármerre megyek, Mindegy nekem, Mindenütt szomorú Az életem...." 1845-ös és 1847-es útjáról már sokkal derűsebb hangulatú műveket ismerhetünk meg. Különösen élvezetes olvasmány az „Úti jegyzetek" (1845) és az „Úti levelek Kerényi Frigyeshez" (1847). A közvetlen, természetes, csevegő hangra, a derűre, az iróniára, a szókimondásra álljon itt egy közismert példa a műből: „Ha kritikusok nem volnának: a világon a legjobban utálnám a tejfölös-tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tej fölös-torma." Útinaplót írni a reformkorban majdhogynem kötelező volt, említettünk is már rá példát — Szemere Bertalan „Utazás külföldön" című művét. Petőfi Úti jegyzetei, Úti levelei azonban különböznek az elődökétől. O hazai tájat mutat be, és prózában is költő, elsősorban önmagáról vall, arról milyen érzéseket, gondolatokat vált ki belőle a látvány. Ugyanakkor valóságos kalauzok ezek az írások Petőfi életművében. Az 1845-ös utazás egyik állomása Aggtelek volt. A romantikus költő szól itt prózában: „Aggtelekre érvén vezetőt hivattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, mellyet Baradlának neveznek ottan, s melly mind-