Miskolc az ezredfordulón (Miskolc, 2002)

III. 2000. és 2001. fontosabb rendezvényei, írások Miskolcról - Gyarmati Béla: „Csoda ez a Galéria" kultúrközpont a város szívében

Az évenként egymást váltó Grafikai Biennálék és Téli Tárlatok nemcsak rangos képzőművészeti, hanem tömegeket vonzó társadalmi, társasági események is Miskolcon. Mondhatnám: a polgári mentalitás új jelei leginkább a verniszázsokon, meg a koncerteken láthatók, amelyek — immár az operafesztiválokkal együtt — formálói, s egyre inkább formálói lesznek a város kulturális arculatának. Hogy a közönség jelenlétében — az említett eseményekre való „rámozdulásban" - mennyi a sznobizmus (mert természetesen van majmolás és előkelősködés is) azt most ne vitassuk. Ellenben igenis szorgalmazni kell a műkritikát, amit semmiképpen nem pótolhat az információ, a — vélemény nélküli — tudósítás. E téren — az elmúlt 3-4 évtizedhez viszonyítva — romlott a helyzet. Részint a különböző orgánumok strukturális változásai, — részint a személyi feltételek miatt. Szó sincs nosztalgiáról, de gondoljunk Hajdú Béla, Sárközi Andor, Benedek Miklós, Gyárfás Imre, Párkány László működésére, akik azonos időszakban, egyszerre és nagyon intenzíven voltak jelen a miskolci kritikai életben. S talán vannak még, akik emlékeznek a fiatal Kabdebó Lóránt műkritikáira... Arról már nem is beszélve, hogy hányszor hívattak meg színházi, zenei, képzőművészeti eseményekre országos szaktekintélynek számító műítészek. (A kritikától persze a művész nem lesz tehetségesebb, - az ő teljesítménye „csak" minősíttetik —, de a közönség igenis művelődik, fogékonyabbá válik a műveket, művészi teljesítményeket értőn elemző, mérlegelő írásoktól. Az új műkritikus nemzedék felkészítésében rendkívül fontos szerepet vállalhat a Miskolci Egyetem. De szeretnénk, ha Végvári professzor művészettörténész tanítványai is megszólaljanak... Hogy hol? Hát talán az Új Holnapban. Ámbár a napilapok sem jelenhetnek meg műkritika nélkül. (A huszonéves Ady két vidéki lapban — a Debreceni Ellenőrben, meg a Nagyváradi Naplóban — próbálgatta kritikusi tollát; eléggé sikeresen, mint tudjuk. ) A Téli Tárlat képeit szemlélve a Rákóczi-ház tágas és jól világított termeiben, már nem is nagyon gondolunk arra (a jót és a szépet könnyen megszokja az ember), hogy micsoda reményekkel, gondokkal, letörésekkel és felbuzdulásokkal tarkított utat kellett megtenni a HÁZ megnyitásáig. Noha szeretjük „építő országnak" minősíteni magunkat, s persze minden város jogosan büszkélkedik valamivel, Miskolcon — ámbár az élő képzőművészet jelenléte itt száz éve vitathatatlan — nagyon nehezen kapott megfelelő hajlékot a kép, a szobor, az érem, a szőnyeg, s mindmegannyi műtárgy. A szocializmusban nem volt ritkaság, hogy míg egyik kéz adott, a másik elvett. Ahhoz, hogy megnyílhasson a Galéria, ki kellett lakoltatni a Kamara Színházat. S még büszkék is voltak némelyek találékonyságukra. Csak évtizedek múltán — a rendszerváltozás szerencsés történelmi pillanatá-