Miskolc az ezredfordulón (Miskolc, 2002)

III. 2000. és 2001. fontosabb rendezvényei, írások Miskolcról - Seregély István: „Mit ránk hagytak a századok..."

önállóak nem lettek mások felszívódtak, addig nekünk van egy, a világ val óságából kidisputálhatatlan hazánk. Itt a Duna-Tisza táján élünk egy sokak által irigyelt és mégis meglévő, néha nagyobb és kisebb szülőföldünkön. Eletem soha nem gondolt fordulataként nemzetközi vándorlásaim vannak. Természetesen főleg Európában és a saját hivatásom dolgaiban forgolódva látom, hogy mások sem jobban érdemlik meg a hazájukat, mint mi, de mi sem jobban, mint ők. Nem marad meg azonban senki, soha, sehol, ahol megfeledkezik hazája szolgálatáról. Napjainkban ez megélhetést jelentő megbecsülést kíván. A magyar föld eltartott bennünket 1100 éven át, ma is alkalmas rá. A magyar ember előteremtette a megélhetést. Ideérkezésünk óta mindig, úgy ma is, magunknak kell itt megélnünk. Természetesen egy kis ország nem lehet önellátó, de társ igen a jobb életre törekvések nemzetközi közösségében. Sokszor szomorúan állapítjuk meg, hogy milyen kevés építészeti, művészeti alkotás maradt fenn a harcos évszázadok pusztításai után. Milyen kevés alkotás és műérték maradt meg nálunk az ittjárók, vagy innen elmentek rombolása és kapzsisága révén. (Csak Szent István Prágában őrzött kardjára, Szent István dubrovniki ereklyéjére, Munkácsi Mihály képeire gondolok, melyek a millennium során szem elé kerülnek.) Mégis rajtunk múlik, hogy ami végeredményben megőrzendőként megbecsülendőként, mégis van, sok tennivalót jelent, hogy ez a föld becsülje múltját és éljen belőle új nemzedékeken át. Emberi, európai és keresztény örökség ez, mégis viseli az itt élők, a magyarul beszélők sajátos színét, karakterét. Magyarul beszélőkről szólok, mert szintén a saját hivatásom révén tudtam beletekinteni az utóbbi letűnt évszázadokba jelentéktelennek minősülő, de nagyon érdekes és értékes plébániai anyakönyvekbe, levéltári dokumentumokba (falusi káplán és plébánosként, tv és utazási lehetőség nélküli évek idején). Saját szememmel győződtem meg arról, amit Jókai Mór Új földesúr című regényében juttatott kifejezésre, hogy mi már aligha vagyunk honfoglaláskori magyarok, de egy másokat önmagánál jobb magyarrá nevelő népként élünk. így adunk keresztény, zsidó, cigány tudóst, művészt, politikust még a nagy világnak is. (Mást ne mondjak: az esztergomi érsekek jelentős része szlovák volt, Zrínyi Miklós horvát bán volt, de magyarnak mondta magát, mi is annak tartjuk.) Nos ez az asszimilálásra képes tehetség is jelentős sajátság, szintén örökség. Nagy baj lenne, ha kozmopolitizmusra hajlamos mai erők, nem törekednének ennek megőrzésére és érvényesítésére. Erőszak soha se visz előre, de a vonzó miliő, mely nem ismer idegengyűlöletet és vendégszerető, nem csak sok barátot, de sok honfitársat is szerezhet nekünk. Talán ők segítenek át a mai demográfia betegségen.