Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)

HARMADIK RÉSZ AZ ŐSKŐKOR ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

A felső-paleolitikum részben éppen közép-európai eredetű kultúráira a mozgékonyság jellemző. Legalább fél kontinensnyi területet tartott megszállva az Aurignacien és a Gravettien. Területünk Szeleta-kultúrája mindmáig nem tisztázott rokonságban állt a franciaországi Solutréennel, akik pazarmód pattintott kovakő lándzsahegyeket készítettek, közép-európai elődjeikhez hasonlóan. Nyugat-Európából a Bükk-vidéket elérhette a nevezetes Magdaléni-kultúra népe is, akikhez a késői-őskőkor bámulatra méltó ősművészetének virágkora kapcsolódik. Az őskőkor utolsó szakaszában a társadalmi fejlődés Európa egyes régióiban eljuthatott a tözsi-nemzetségi szerveződés kialakulásáig. Erre utalnak a régészeti leletek. A népesség a téli félévben nagyobb településeken, nyáron pedig kisebb csoportokra oszolva élt. A lakóalkalmatosságok között megtaláljuk a földbemélyített alapú kerekded, 5-6 m átmérőjű, vagy a nemzetségi hosszúházakra emlékeztető, elnyújtott, 5-8 m x 35-40 m alapterületű típusokat éppúgy, mint az egyszerű sátrakat. A temetkezéseknél szembetűnő, hogy egyes esetekben a sírok gazdag, máskor viszont igen szerény mellékletűek, vagy a mellékletek teljesen hiányoznak. Ez a megfigyelés korántsem egységes, hanem éppenhogy hierarchikus társadalmat sejtet. Hasonló következtetésre juthatunk a különleges, méltóságjelvénynek tekintett dísztárgyak, nem mindennapi használatra szánt eszközök alapján is. Ezek a társadalomban kiemelt szerepet játszó személyekhez tartoztak, esetleg főnöki jelvények voltak. Az európai késő-paleolitikum korai szakaszának egyik legvitatottabb kérdése az, hogy miként következett be a neandervölgyi és a modern ember találkozása a kontinensen, és hogy miképpen váltotta fel a középső-paleolit kultúrákat a Homo sapiens sapiens számos előrevivő újítást magával hozó műveltsége. A régészek-őstörténészek számára legelfogadhatóbb antropológiai magyarázat a „keveredési elmélet". Eszerint az anatómiai értelemben velünk minden tekintetben megegyező „bölcs ember" fokozatosan nyert teret Európába: a neandervölgyiek hol keveredtek velük, hol meg zártabb hegyvidékek védelmébe húzódtak vissza, ahol hosszú ideig izolálódva éltek tovább. Ez a folyamat mintegy 20 ezer évig tartott, 45 és 25 ezer évvel napjaink előtt. Érdekes és egyértelmű bizonyíték erre először Portugáliában került elő, s lapedói leletként vált közismertté. Egy 24 ezer éves (!) gyermekcsontvázról van szó, amelyen a neandervölgyi sajátosságok modern anatómiai vonásokkal keverednek. Az agykoponya még neandervölgyi jellegű, ugyanakkor az arckoponyán már megtalálható az állcsúcs, mint a modern ember egyik legfőbb specifikuma. A temetkezés rítusa a felső-őskőkori Gravettikultúráéra emlékeztet. Hasonló népesség-keveredés hozzánk közelebb, a Bécsi-medencében is gyanítható, igaz egyelőre embertani leletek nélkül. Itt Grubgraben 22 ezer éves aurignaco-gravetti leletanyagában egészen archaikus moustéri elemek is fellelhetők, mintha kevéssel korábban társult volna egy neandervölgyi népcsoport - valahonnan az Alpok elrejtett völgyeiből - az alacsonyabb dombvidékeken megjelent Homo sapiens sapiensekhez. A BÜKK ÉS A CSEREHÁT A FELSÖ-PALEOLITIKUMBAN Ringer Árpád A Szeleta-barlang revíziója során meglepően hasonló jelenségre bukkantunk. A Fejlett-Szeleta-kultúra 25-22 ezer éves szintjeiben a jellegzetes levéleszközök és az egyéb - főként aurignaci és gravetti elemeket - tartalmazó szeletai ipar emlékei mellett - mint