Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)

HARMADIK RÉSZ AZ ŐSKŐKOR ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

szolgáló tanyahelyeiken dolgozták fel, s már csak az eszközzé alakításra alkalmas szilánkokat vagy magukat a kész eszközöket vitték magukkal. Kőeszközeiket többnyire széles, lapos szilánkokon hozták létre, de gyakoriak a hosszúkás, nyújtott formák is. A nyers formák előállításánál gyakran alkalmazták a Levallois-eljárást, amellyel előre eltervezett formájú szilánkok nyerhetők. A szilánkok leválasztása előtt gyakran preparálták a magkő leütési felszínét, erre utal a facettait talonok magas aránya. Az eszközök széleit zömmel kagylós retusálással alakították ki. Legnagyobb számban különböző típusú kaparókat készítettek, köztük leggyakoribbak az egyszerű kaparok, sok a kettős kaparó, amelyeknek mindkét oldalélét megmunkálták, valamint a szegletes kaparó. Mint a Tipikus Moustériencknél általában, itt is jelentős a háromszögletű moustérien lándzsahegyek aránya az eszközkészleten belül. A felső fő kultúrréteg embercsoportjának ipara a Quina típusú Moustérienek, másnéven Charentiemk körébe tartozik (VII. tábla). Bár lényegében ugyanazok a nyersanyagok álltak rendelkezésükre, mint az előzőeknek, a felhasznált anyagok más hozzáállásról árulkodnak. Nem alkalmazták például a kovával átitatott márgát, s a finom szemcséjű kvarcitot sem kedvelték. A feldolgozott anyagok sokszor gyengébb minőségűek, még az üveges kvarcporfírnak is jelentős hányada nem homogén szövetű, hanem lemezes szerkezetű vagy hasadozott. A beszerzett kőanyagot nagy mennyiségben bevitték a barlangba, ott dolgozták fel, s így rengeteg hulladék maradt utánuk. Leginkább rövid, vaskos szilánkokat állítottak elő az eszközök számára. Ehhez alig alkalmazták a Levallois-eljárást, s megtalálható a jellegzetes Quina-eljárás nyoma, amely kifejezetten az ilyen szilánkok létrehozására való

1

"

4

. Elég gyakoriak a gerezdszerű formák is. A magkő leütési felszínét ritkábban preparálták, sokszor még a nyersanyagdarab eredeti kérgét is rajta hagyták. Az élek kidolgozásánál szintén kagylós retust alkalmaztak, ám ez egyes darabokon lépcsőszerüen, meredeken fut fel (Quina-retus), amely jellegzetes megmunkálási mód a Quina típusú Moustérieneknél. Az eszközkészletet itt is a különböző típusú kaparok uralják, de köztük a kettőskaparók alig vannak jelen, helyettük az egyszerű kaparok után a keresztélü kaparok és a meredek retusú kaparok a leggyakoribbak. Háromszögletű moustérien lándzsahegyek csupán elvétve fordulnak elő. Ha a kevésbé gazdag rétegek leleteit a két főkulturréteg anyagával összevetjük, azt látjuk, hogy a Tipikus Moustérien embercsoportja már az 1. réteg lerakódása idején a Suba-lyuk körzetében járt, s kőeszközei egészen a 7. réteg időszakáig jelen vannak a régészeti anyagban. Ezt követően azonban nincs nyomuk a barlang leletanyagában. A Quina típusú Moustérien embercsoportjának néhány eszköze a 6. rétegben bukkan fel először, amiből arra következtethetünk, hogy ebben az időszakban érkezhettek a régióba. Még a 7. réteg keletkezése idején mindkét csoport látogatta a barlangot (persze, az nem biztos, hogy találkoztak is egymással), majd a 8. réteg periódusától kezdve már csak az utóbbiak lakhattak c vidéken. Azt - egyelőre - nem tudjuk, hogy a Tipikus Moustérien embercsoportjával mi lett. Arra a kérdésre sem tudunk határozottabb választ adni, hogy honnan és hogyan kerültek ide a Bükkbe. Kapcsolataikat délnyugati irányban kereshetjük. A Tipikus Moustérienhez hasonló kultúrák ismertek Horvátország, Szlovénia, Észak-Olaszország, valamint Dél-Franciaország lelőhelyein

125

, de a Dunántúlon még nem találtak. Quina típusú Moustérien (Charentien) iparok ugyancsak megtalálhatók az említett területeken, s hozzátehetjük még Délkelet-Ausztriát is

126

. A Dunántúlon Érd lelőhelye vet fel érdekes kérdéseket, amikor a Suba-lyuk Charentienének kapcsolatait kutatjuk. Érd iparát GáboriCsánk Veronika Délkelet-európai charentien kultúrának határozta meg. Az érdi eszköz124 Bourguignon L. 1996., GenesteJ.-M. etal. 1997. 125 Mester Zs. 1989., 26-27. p. 126 Gábori-Csánk V. 1968., 252-267. p.