Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)

HARMADIK RÉSZ AZ ŐSKŐKOR ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

Ennek emlékeit 1932-1934-ben Saád Andor, majd 1973-ban Hellebrandt Magdolna,

107 végül 1988-ban a szerző tárta fel a Diósgyőr-Tapolca-barlangban, illetve a karsztos üreg bejáratától 18 méterre, a mai strandfürdő területén. A magyarországi, bükki előfordulás megkülönbözetésére ugyancsak a szerző tett javaslatot. A Taubachi-kultúra, - amely Goethe és Schiller városáról, Weimarról, illetőleg annak egy kültelepüléséről, Taubachról kapta a nevét - Közép-Európában Délkelet-Németországtól a Bükk hegységig szállta meg a nagyobb medencéket övező alacsony középhegységeket. Vadászcsoportjaik jellemző települési sajátossága volt, hogy szívesen választották telephelyeiket hévforrások mellett. Egyik legnevezetesebb, s embertani leleteiről különösen híres lelőhelyét a kelet-szlovákiai Ganovcén (Gánóc) éppen egy ilyen hőforrás által lerakott édesvízi mészkőből tárták fel.

108 E településhely-választásnak érdekes, de nagyon kézenfekvő oka volt. A nagytestű növényevők - amikre a taubachiak vadásztak - nagy mennyiségű ásványi só felvételére kényszerültek. Ehhez szolgáltattak igen kedvező lehetőséget a hévforrások. Az állatok az elfolyó - s lehűlt - forrásvízből juthattak hozzá a nélkülözhetetlen ásványi anyagokhoz, amelyek, így - a taubachi vadászok nagy örömére - a források mellett - közvetlenül a tanyahelynél - könnyedén elejthetőek voltak. Antropológiailag a Homo neanderthalensis közép-európai, kevésbé specializált változata volt e kultúra hordozója. Kőeszközeiket főként helyi kovaféleségekből készítették. Közöttük feltűnően sok a tipológiailag felső-paleolit jellegű szerszám. Vadászaik főként mamutot, bölényt, vadlovat, barlangi medvét ejtettek el (VIII. tábla 1-8). A Taubachi ipar emlékei a Diósgyőr-Tapolca-barlangon kívül a Szeleta 2. és a Büdös-pest 3. rétegéből, valamint a Lambrecht Kálmán-barlangban is előbukkantak. A két első esetben egy-két olyan kőszerszám mellett találták ezeket, amelyek tipológiailag leginkább a Suba-lyuk alsó kultúrrétegének úgynevezett Tipikus moustérienjével vethetők egybe. Korai-Szeletai és J ankovich-kultúra A középső-őskőkor középső, átmeneti szakasza 72-60 ezer évvel ezelőtt az utolsó eljegesedés első igazi hideghullámának idejére esik. Úgy látszik, ez a környezeti hatás megmutatkozik a régészeti kultúrákban is. Az alpi Würm-jégkorszak igazi beköszöntekor a kultúrák egy részének fejlődése részben megszűnt, részben pedig a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva új irányban haladt tovább. Az előbbire jó példa a Taubachien eltűnése a területünkről, az utóbbira pedig a Bábonyi-ipar, amelyből ekkor bontakozott ki a Bükki-Korai-Szeletai. A korszakban a dunántúli Jankovich-kultúra vadászai is megtelepedtek a bükki barlangokban. Ennek az iparnak igen jellegzetes levél alakú kőeszköztípusát tárták fel a Háromkúti-barlangból (V. tábla 1.). De leleteik ettől kezdve fel-feltűnnek a Szeletabarlang kitöltésében is, mindenekelőtt a Kadic-féle 3. rétegben. A középső-paleolitikum késői szakasza 60 ezertől 40-30 ezer évig tartott. Éghajlatában felmelegedések és erőteljes lehűlések váltakoztak. A Bükk hegységet az előző klímaszakaszban beborító tajgaszerű fenyőerdőkbe a melegebb interstadiálisok idején lombos fafajok is elegyedtek. Az állatvilágban a jellegzetes mamutos - gyapjas orrszarvús - barlangi medvés emlősfauna uralkodott. A megye e korból legjobban ismert, s a nemzetközi őstörténeti kutatásban élénk érdeklődéssel számon tartott leletanyaga a Szeleta-barlangból leírt Szeleden korai szakasza. Hellebrandt M. et al. 1976., 7-36. p. Ringer Á. 1994., 18. p.