Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)

MÁSODIK RÉSZ EMBERELŐDÖK ÉS KÖRNYEZETÜK ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

Ezek kis távolságon belül is eltérő és egymást gazdagító őskörnyezeti adottságai magyarországi, sőt európai viszonylatban is egyedülállóan kedvező települési-gazdasági viszonyokat kínáltak a paleolitikum őstársadalmai számára. A karsztos középhegységek barlangjai és kisebb üregei nem csak az ősembernek, hanem gyakori vadászzsákmányának, a barlangi medvének is kedvelt tanyahelyei voltak. A vulkáni és utóvulkáni működéssel képződött kovakőzetek (üveges kvarcporfir, obszidián, jáspis, kalcedon, limno- és hidrokvarcit) hatalmas választékban álltak rendelkezésre a kőeszközök pattintásához - éppúgy, mint a folyók és vízfolyások hordalékából kigyüjhető kvarc-, kvarcit és radiolarit kavicsok. A paleolitikum emberei valóságos mesterei voltak a kovakő megmunkálásának. Aligha elégedtek meg a felszínen található mállott és repedezett nyersanyagdarabokkal. Inkább valószínű, hogy már réges-régen bányászattal nyerték ki a megmunkálásra alkalmas kőzetet. Ilyen paleolit kovakitermelést immár több ponton is ismerünk a megyében. Hillebrand Jenő 1928-1935 között a miskolci Avas-tetőn, majd a szerző 1988-1989-ben és 2001-ben az avasi Tüzkövesen tárt fel kovabányákat. Hasonlókat Korlát, Boldogkőváralja és Erdőbénye határában már régóta valószínűsített a kutatás. A korláti Ravasz-lyuk-tctőn és Erdőbényén Simán Katalin

42 és Bácskay Erzsébet

43 feltárással is hitelesítette az ősi bányászat nyomait. Északkelet-Magyarország egészen egyedi domborzati és településföldrajzi adottsága, hogy területén - éppen az említett Miskolci kapun át - nyomul hazánkban a legészakabbra az Alföld, leginkább megközelítve a Kárpátok magas vonulatait. A pleisztocénben a Sajó-, a Bódva- és a Hernád-völgye a Poprád- és Dunajec-völgyein át még a Német-Lengyel-síkvidék felé is összeköttetést biztosítottak, fontos vadváltók voltak. Rajtuk keresztül történt a mamutok, a gyapjas orrszarvúk, a rénszarvasok, vadlovak, bölények és őstulkok évszakos vándorlása az Északi-Kárpátok központi vonulatai és a Nagyalföld között. E növényevők maradványai hatalmas mennyiségben kerültek elő a Miskolci kapu ma egymásba torkolló folyói - a Sajó, a Hernád és a Bódva - kavicsüledékeiből, a löszökből és a barlangok kitöltéséből egyaránt. A jégkorban területünk éghajlatát is a Föld egészére kiható és egyidejűleg lezajló markáns ingadozások határozták meg. Ezek száma - mai ismereteink szerint - 2,5 millió évig visszamenően eléri a százat! A lehülési periódusokban a mai sarkközeli északi szélességekhez, vagy a magas hegységekéhez hasonló száraz, olykor csapadékos, hűvös, vagy kifejezetten hideg éghajlat uralkodott. Ezek során a völgytalpakon vastag kavicstakaró halmozódott fel, a hegységek szálkőzetekből álló lejtői kifagyási törmelékükbe burkolództak; a barlangokban tetemes mészkőtörmelék rakodott le, a dombságok völgyközi hátain pedig a szél által szállított finom porból sárga, porózus vagy agyagosabb lösz képződött. A lösztakarón füves növényzet, a löszsztyepp díszlett. Rajta tömegesen legeltek a fentebb már említett nagytestű és nagy csordákban élő növényevők. A magasabb középhegységi tájakon tajga-, majd tundraszerű vegetáció tenyészett, az utolsó, alpi Würm eljegesedés idején különösen a barlangi medvéknek és kőszáli kecskéknek nyújtva menedéket, az őskőkor kitartó vadászai elől. 12 Simán K. 1986., 95-99. p. 13 Bácskay E. 1995., 395-400.p.