Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)
HARMADIK RÉSZ AZ ŐSKŐKOR ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON
A gravetti kultúra húszezer esztendejében három olyan, 1-2 ezer évig tartó, enyhébb klímaszakaszt - interstadisálist - ismerünk, amelyhez nagyobb méretű népességbeáramlást köthetünk. 29-28 ezer évvel ezelőtt 2-3 ezer esztendeig tartó enyhülés a mai környezetünkkel egyező hőmérséklet- és csapadékviszonyokat eredményezett 152 . A növénytakarót a lombos-vegyes erdők jellemezték, a mamut jelentette a legnagobb kihívást a vadászoknak. 20 és 16 ezer év között elkövetkezik az utolsó eljegesedés (Würm) végének leghidegebb időszaka, amelyet két kis enyhe interstadiális vesz közre. Mindössze 1-2 ezer évig tartottak, s hatásuk sem volt olyan döntő az élővilágra. A lombos erdők elterjedéséhez nem volt elegendő idő, meleg és csapadék, a flórát a fenyőfélék és a lágyszárú növények képviselik. A folyók mentén, a galériaerdőkben a legszárazabb időszakban is találtak maguknak tüzelőt az emberek. A mindennapi táplálékot pedig a sztyeppék állatai, zömmel a rén és a vádló vadászata biztosította. A gravetti nyilakkal vadászó telepesek első hulláma északnyugatról érkezett A régészeti leletek tanúsága szerint a morva dombok vidékén és a Duna ausztriai szakaszán Pavlov és Willendorf 153 vidékén alakult ki az a népesség, amely Magyarország északi sávjában végigvándorolva eljutott a síkság keleti széléig. Útjuk végét ugyanúgy az a 2000 méter körüli, jeges-havas Keleti-Kárpátok jelentette, mint ahogyan a hegylánc keleti oldalán is megtorpantak a kelet-nyugati irányban mozgó kortárs népcsoportok. Az ország északkeleti szeglete mindent tudott nyújtani, amire egy felső-paleolit közösségnek szüksége volt. Egy adott terület népsűrűségét a paleolitikum egy meghatározott szakaszában több okból sem könnyű megbecsülni. A vadászó-gyűjtögető életmódhoz még kedvező éghajlati körülmények között, vadbőség esetén is nagy területek kellenek. A lakosság létszámának és egy-egy terület eltartó képességének tartósan egyensúlyban kell maradnia. Ez bizonyosan így volt, hiszen a rendszer évtízezredekig sikeresen működött, ám a számszerű adatokat - terület nagyság, létszám - csak közelítően becsülhetjük meg, jelenkori néprajzi analógiák mintájára. Az „adott időpont" sem könnyen meghatározható, hiszen csak a felső-paleolitikum élettartama többszöröse az írásban rögzített történelemnek. A konkrét időpontok iránti mai igényeink nem vetíthetők vissza az őskőkorba. Ebben az időszakban két vagy több telep egykorúságáról többnyire csak geológiai értelemben beszélhetünk. A felső-paleolit telepeken talált leletek, megfigyelt jelenségek azt az adott pillanatot tükrözik, amikor a telepet elhagyták, és a település betemetodése megkezdődött. Az őskőkori történelem rekonstruálása azonban a pontosan dokumentált tények közötti ismeretlen időszakok áthidalásának kisérletét is jelenti. Számításba kell venni azt is, hogy egy-egy telep megmaradásának és megtalálásának az esélyeit milyen sok tényező befolyásolhatja hátrányosan. Mindezek figyelembe vételével, s az ország többi részével összehasonlítva, a magyarországi és szlovákiai Tokaj-Eperjesi-hegység a felső-paleolitikumban sűrűn lakott tájegység lehetett. A Hernád és Bodrog között számos helyről, felszínről ismerünk megmunkált kőeszközöket, amelyek a terület nyújtotta gazdag erőforrások folyamatos, intenzív kihasználását jelzik. Ezek a szórvány leletek azonban nélkülözik azokat a kísérőleleteket, amelyek hitelesítik, az időrendbe és a környezetbe illesztik ezeket a tárgyakat. A terület felsöpaleolitikumát ezért a hiteles ásatásból származó leleteken keresztül Bodrogkeresztúr, Megyaszó, Tarcal és Arka lelőhelyek ismertetésével mutatom be. A 28-29 ezer évvel ezelőtt az Alpok, Kárpátok és Dinaridák medencébe északnyugatról érkező pavlovi vadászok telepeit több helyről ismerjük. A Bodrog és a Hernád között Bodrogkeresztúr és Megyaszó a két legfontosabb. 152 A negyedkor beosztásáról, az éghajlatváltozásának ritmusáról összefoglaló munka, PÉCSI 1993. 153 Lásd: Pavlov I. Excavations 1952-1953. Ed. J. Svoboda, ERAUL 66. 1994, FELGENHAUER 1956-1959.
