Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

ide. Ez az alkalom, illetve ennek határnapja befolyással van arra is, hogy mikor indulhatok a bikkszádi fürdőbe. Ma a délutáni öt órai vonattal indulok Miskolcra. 1909. július 15. Jolánka több év óta ápolt szerelmének diadalát tegnap végre csakugyan elérte. Hosszú ideig tartó epekedés, remény és kétség között hányódás és különböző zaklató körülmények után tegnap egybekelt itt szíve választottjával, Kiss Ferenc gortvakisfaludi fiatal lelkésszel, akit néhány évvel ezelőtt itteni káplán korában ismert meg Jolánka. Nem csekély fáradtságunkba került, míg célhoz juttattuk a nehezen készülő fiatalembert. Aztán egészségi állapota is aggodalomra adott okot. Az talán még most sem szűnt meg egészen az illetőknél. A polgári egybekötést a családi háznál végezte a jegyző a csúnya esős, sáros idő miatt, de főleg Jolánka lábfájása miatt is, mely a város emeleti hivatal helyiségébe való feljutást igen nehézzé tette volna. A templomban Vadászy Pali eskette őket szívreható alkalmi beszéddel, melyet egyéni vonatkozásai is nagyon emeltek. Maga az ünnepély lehető legegyszerűbb volt. A menyasszony nem viselt sem menyasszonyi selyemruhát, sem koszorút. Nem voltak vőfélyek, sem koszorús leányok. Tanúként én állottam ott és Török Pista. A lakodalmi ebéd is a lehető legszűkebbre szorítva összesen tizennégy személyből állott. Mariska, az édesanya saját körülményeinek és kedélyhangulatának tekintetbe vételével akarta így. A kis társaság vidám kedvvel ünnepelt. Még Jolánka is mintha elfelejtette volna a lábfájást és egyéb fájdalmát. A fiatal pár mindjárt délután négy órákkor elutazott tőlünk a reájok várakozó új fészekbe. A búcsúzás nem volt oly szomorú, mint ily alkalomnál néha lenni szokott. Bizonyos nyomasztó érzéstől való megszabadulás volt ez a fejlemény mind az anyára, mind a leányra nézve. Küzdés után kilátás a nyugalomra. Vajha tartós lenne a nyugalom! Vajha vele járna az állandó megelégedés! A bikkszádi fürdőbe tervezett látogatásom elmaradt. Az onnan érkező hírek elriasztottak. Folytonos esős, zivataros, hideg idő, nagy sár, vadvizes talaj, kevés látogató, az is mind igen szedett-vedett. Mit csináltam volna én ott, aki voltaképpen azt sem tudom, vajon csakugyan hasznos és szükséges-e hát nekem a bikkszádi víz? Orvossal vizsgáltattam meg magamat. Az határozottan azt nyilvánította, hogy semmi Bikkszád, semmi bikkszádi víz! Nekem nincs semmi orvosi kéz alá illő bajom; menjek most is egyenesen a Tátrába, hol tíz év óta minden évben üdülni szoktam. Mentem volna is. Már régi szobámat meg is rendeltem, midőn onnan is azt a hírt kapom, hogy ott folyvást zord idő uralkodik, ott a vendégek fűtenek, sokan vissza is vándoroltak a Tátrából. így tehát legjobbnak láttam itthon maradni s bevárni, míg az idő, legalább itt nálunk, határozottan jobbra fordul. Július végén vagy augusztus első napjaiban, régi tapasztalás szerint, legalkalmasabb az idő a Tátrába menetelre. Ahhoz tartom magamat. Engem úgysem sürget semmi. Tegnapelőtt rövid ideig tartó zápor volt Miskolcon is, itt is. Akkor jöttem ide. Tegnap is esett egy kissé délelőtt; délután kiderült, s úgy tartott egész éjjel, tartott még ma is, bár most már borongós, esőre hajlandó. Tegnap délután a még felmaradt csipkegallyakat is beoltotta rózsával az én házgondozóm, aki annyira belejött az oltásba, hogy bámulatos sikerrel cselekszi. Keze után csaknem mind