Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

nek a templomba, amint sereglettek tegnap is rendkívül nagy számmal úgy, hogy a tágas szentegyház valóban szűk volt a megjelenteknek. Itt is szaporodik a lakosság a különböző beköltözöttek, gyári és egyébb alkalmazottakkal; de fogy is az Amerikába kivándoroltakkal. A templomban a későn érkezők már alig kapnak ülőhelyet. Az úri rendnek kivált asszonyai előtt elfoglalja a széket a mindenféle nép, bár ez az úri rend általában nemigen gyakorolja a templomi isteni tiszteletet. Szinte égető szükség már az ülőhelyek szaporítása, de amit a tér szűk volta és teljes elfoglaltsága miatt alig tehetni. A nagy közönség buzgó, harsány éneklése mellett vettem részt tegnap az úrvacsorai szimbolikus szent vendégségben; s velem együtt és szomszédságomban gróf Dégenfeld József is, aki itt lakó leányát, Sztrava huszárkapitány nejét így az ünnepek alkalmával rendesen meg szokta látogatni. - A káplán egyházi beszédéből most is kevés jutott az én fülembe. Buzgóságom inkább csak az éneklésre és gondolkozásra szorítkozott, s legfölebb még az esperesnek az úrvacsorát illető alkalmi igéire. Még a holnapi napot is itt szándékozom tölteni. Apró pepecselni valóm lesz a kertben. Ott most már minden tiszta. Háborítatlanul sétálgatok, s kémlelgethetem a rügyek fejlődését. Azoknak hegyes, vékony formájúkból ítélve csaknem általában terméketlen évre van kilátás. Néhány körtefácskám mutat többé-kevésbé számos gömbölyded, duzzadó rügyeket. Almafáim kevésbé; ezek a törpék, ezek a koldusok csökönyösen puszták és reménytelenek. Gondolom, ezek már így vesznek. Némelyiket mégis sajnálom kiirtani terebélyes, lombos, egészséges volta miatt. Miskolcon alig látogatok én egypár helyre, ahová régi megszokás és vonzalom szinte szívbeli szükségből indít. Gyakran felkeresem Horváth Lajost, akit nagymérvű asztmatikus betegsége és rendkívüli gyöngesége már régen a szobához kötve tart. Türelmetlenül várja a közelgő, kikerülhetlen véget. Említettem előtte régebben, de amit akkor meghallani is alig akart, hogy én az ő számára az Avason, az öreg templom közelében, Szemere sírboltja mellett néztem ki egy szép sírhelyet. Most ezelőtt néhány nappal maga hozta föl előttem, s kért, hogy tegyek lépést annak a helynek biztosítása végett. Neki való és illő nyughely lesz az érdemeinél fogva, Palóczy Lászlóval és Szemere Bertalannal egy sorban, az ódon szentegyház árnyékában. Ha egyébért nem, már csak azért is, mert végrendeletben közcélú nagymérvű alapítványai közt, mint mondja, ötvenezer koronát rendel ennek a régi, históriai becsű és emlékű, romladozó templomunknak renoválására. Jólesett nekem, hogy végső nyughelyét ekképpen én jelölhettem meg. Az enyém már régen készen van ott az én elköltözötteim sorában. így az én életem minden tekintetben bevégzett. Mégcsak azt sem mondhatom, hogy tervek, föladatok, kezdemények maradnának utánam bevégezetlenül, töredékesen. A becsvágy nem sarkallt ilyenek alkotására. Nem bánt, hogy nem lehettem több, mint ami voltam. Hiába beszélik a tegnap általam olvasgatott Keresztyéni tanítások, hogy a Húsvét ünnepét nem szabad testi örömekre, vendégeskedésre, világi mulatozásra fordítani. Nagyrészben mégis arra fordítjuk. A dús lakmározások, ahol csak telik, mindenfelé hódítanak, akár azért, mert meghalunk, akár azért, mert feltámadunk.