Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

gyönge szemeim. Emlékezni akartam a múlt évi december 30-án lefolyt királykoronázási fényes nemzeti ünnepélyről, csak éppen annyiban, hogy e sorokban is följegyezve legyen. A hírlapok napokig áradoztak azzal, úgyszólván éltek belőle. Körültem annyi említeni méltó történt, hogy ügyes, gondos, jóravaló ápolónőm, aki most negyvenöt éves, csalódott szerelmének keserveit nyögte. Elkésett szerelem; el, mert múló félben van, vigyázatlan. O sok év óta férjétől különválva, de nem elválva él. Csaknem négy év óta bolondította a még - ha felöltözik - mindig szemre való asszonyt egy nejétől szintén válófélben levő férfi, aki rendbe hozva a maga ügyét a napokban az ápolónő híretudta nélkül megházasodott, miről a szegény megcsalt áldozat csak a hírlapból értesült. Keservesen sírdogál. Majd meggyógyítja és megtanítja őt az idő. [... ] Végre elküldöttem tegnap Kozma Andornak az Arany születése századik évfordulójára írott költeményemet: Arany bölcsője. A vers megírásánál erősen éreztette velem a Múzsa, hogy nem akar többé velem barátkozni. Ajándéka most már tartós gyötrelemmel és aggodalommal járt. Nem is lett kielégítő az eredmény. Nem tudok már Aranyról valami érdekes, új húrt pengetni. Mindent elénekeltem már róla, és most észrevétlenül is magamat ismételem. Megfogadom hát a Múzsa intését. Nem írok többé verset. Ez volt az utolsó. Rám kényszeríti a tétlen nyugalmat részint a nagy életkor, részint szemeim rohamosan fokozódó gyengülése. Mért írogatom ezeket a lapokat is tovább? Mi a célja? Kinek, minek írom, mikor amit leírok, magam sem tudom már elolvasni? Pedig annyi célja és haszna volna, hogy e lapokon keletkező emlékeimmel eltársaloghassak. Most csak annyi, hogy a jegyezgetés elfoglal egy kissé, s időt töltök vele. Leveri a kedélyt ez a folytonos ködös, esős, homályos időjárás is. Alig látunk napfényt, délutáni négy órakor már lámpát kell gyújtani, ha látni akarunk. Ma kivételesen gyönyörű napfénnyel kezdődött, de már jele van, hogy a régi kerékvágásba esik vissza. Mily gyarló kilátást nyit ez a rendetlen tél a jövő nyárra! Vegyük hozzá még a szűnni nem akaró háború rettenetes nyomorát, pusztításait. Miskolc 1917. január 14. A folyvást tartó rendkívül homályos, esős, ködös időjárás miatt szinte lehetetlen csak néhány pillanatra is íráshoz jutnom. Úgy tetszik, a természet is kizökkent a rendes kerékvágásból. Ez állandóan lucskos, tél nélküli idő rossz előjel. Sokszor szinte azt képzeli az ember már dél tájban, hogy napfogyatkozás van, avagy az éjszaka terjesztgeti szárnyait. Bosszankodásra fordul az értelem. íme, most déli tizenkét óra, s alig látom, mit firkálok ide. Abba kell hagynom. Miskolc 1917. január 15. Úgy látszik e pillanatban, egy kis világosabb időben, mintha már írnom lehetne. De csak alig-alig. A szemeim is az idővel tartanak: napról napra homályosabbak. Az olvasás már csak alig vagy éppen nem is megy. Sajnálattal kell olvasatlanul félretennem a legérdekesebb olvasmányokat. Napi összes élményem csak