Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

borús halállal küzdő, nagybeteg kedves rokonom szenvedését látni nagyon fájdalmas nekem. Mindez örökké borongásban tartja lelkemet, amit csak súlyosbít a háborús rettentő viszonyok miatti aggodalom. A végzet sújtoló szárnyát érzem csapkodni körülöttem. „[...] sed levius fit patientia, quidquid corrigere nefas." Tegnap este olvasták fel a „Kisfaludy Társaság" ülésén Búcsú című versemet, nem tudom, mily hatással. - Ma Kozma Andortól kaptam levelet, melyben a társaság nevében kér, hogy a jövő évben, Arany születésének századik évfordulóját ünnepelvén a „Kisfaludy Társaság", írjak én erre bármi kis verset, ha csak néhány sort is. Szeretném s igyekszem teljesíteni a kérést, de nem tudom bizonyosan, telik-e még tőlem. Pedig a költők közt Arannyal foglalkozik legtöbbet az én gondolatom. Csudáltam és szerettem őt és verseit. 1916. október 17. Harmadik napot töltöm itt, a leggyönyörűbb, derűs, napfényes őszi napokat. Legkedvezőbb időjárás a szüretre, mely most igen különböző eredménnyel van folyamatban. Kevés helyen közepes, a legtöbb helyen igen rossz. A must rendkívüli ára pótol valamit. Néhol két koronán is felül áll literenkint. Én most már elmaradtam arról az elbájoló hegytetőről, melyen oly sokáig annyi szép órát élveztem Vadászy Pali szüretjein. Most már itt szomorúság, nyomorúság mindenfelé. Csak azért jöttem, hogy szétnézzek házam körül, melynek gondozását most új kezekre bíztam: a neve Gond Pál - és felesége és egy felnőtt leánya. Mindent a legnagyobb tisztaságban és rendben találtam. Talán kielégítők lesznek. Bár csupán csak nevük maradna „gond" ebben a kis nyugalmas „fészekben"! Kellemes órákat töltöttem kertecskémben. Elgondolkoztam a gyümölcsfák őszi sárguló és lehulló lombjain. Elmerengtem a mulandóság eszméjén és képén, melyek mostanában mindig, de mindig előttem rajzanak. Gyakran elmondogattam az elkorhadott, öreg szilfám alatt azt a Búcsú-verset, melyet róla nemrég írtam, s melyet a „Kisfaludy Társaság" folyó havi ülésén, mint hallom, tetszéssel olvastak fel. Azt csudálták, hogy kilencven éves koromban írhattam. Pedig írtam azóta mást is, melyben a szalontai temető búslakodik amiatt, hogy Arany nem az ő kebelében alussza az örök álmot. Még egyik halálos beteg unokahúgomat, Juliskát fogom meglátogatni. A Budapesten végzett költséges operáció és a leggondosabb ápolás sem menthette őt meg. Nagy kínjainak, mint mondják, a legrövidebb idő alatt vége szakad. Ötvenegy éves. Idősb testvére, Irma összerombolja és -rombolta magát miatta dúló, ideges, szinte kétségbeesésig fokozódott fájdalmában. Délután visszatérek, s talán csak november közepe táján jövök ismét ide apró végzendőkre. Miskolc 1916. október 18. Legközelebb három napot töltöttem Szentpéteren. Szüreti alkalom volt, de abban már nem vettem részt. Nem volt valami kellemes az ott múlatás. Szomorú