Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

gyöngeség különösen a lábaimban. Szomoríthatna bizony, ha természetesnek nem tartanám. Itt nélkülözöm a szentpéteri „fészek" apró, kegyeletes tárgyait és emlékeit. Hallgatag egyedüliségben olvasom Máté evangyéliomál és az énekeskönyvet, s érzem a hit és a vizsgáló elme küzdelmét, mely utoljára is csak az Istenben talál kibékülést. Az időjárás sem ünnepel valami vidáman. A folytonos esős, borús napokat nemrég erős fagy és hó váltotta fel. Most megint sötét, nedves, ködös; ma pedig a hó elolvadt, szinte egészen sáros, fekete Karácsonyunk van. Kinek ne jutnának eszébe, kinek ne olvasztanák szívét a háború iszonyatával küzdő fiaink szenvedései? Meddig viseljük még, s mikor fogjuk kiheverni ezt a rémisztő csapást? Nemrég a vendéglőben ebédelve, asztalomhoz jött, s ott foglalt helyet Sebestyén Gyula nemzeti múzeumi tisztviselő, a „Kisfaludy Társaság" tagja, jeles néprajzi írónk. A kormány küldte valami pótérettségi vizsgára biztosnak. Részt vett ő itt pár év előtt az én felejthetlen jubiláris ünnepélyemben is. Rokonszenves, megnyerő alak. Érdekes beszélgetésünk volt az irodalomról, a háborús viszonyokról s egyebekről. Elmondta, hogy nemrég egy porosz tábornok és egy vezérkari nagyon művelt porosz ezredes látogatta meg a múzeumot. Az ezredes beszéd közben kijelentette, hogy ő a magyarokról táplált balvéleményével nagyon csalódott. A hadjárat alatt folyvást tapasztalta, hogy a magyaroknál értelmesebb, szívósabb, fegyelmezettebb, kitartóbb és vitézebb katonája nincs a világnak. Aztán említette Sebestyén, hogy a „Kisfaludy Társaság" már régebben megbízta őt a most keletkező háborús nóták összegyűjtésével, s hogy most eddig is rendkívül biztató sikert ért el. Mondotta, hogy tervben van népköltészetünk öszszes termékének számos kötetre terjedő német fordítása és kiadása, hogy a német világ is lássa és ismerje a népünk lelkének üdeséget és gazdagságát. A most felszínen mozgó napi irodalomról nem sok jót mondott. Kevés a komolyság, a realitás, sőt az erkölcsi vonás. Furcsa egypár adatot említett föl az Ady-féle versírókról. Miskolc 1915. december 31. Utolsó napja az 1915. esztendőnek. Szokásos, nevezetes időpont, mintegy mérföldmutató az emberek szeme előtt. Nem is tudom, miért. Egy képzelt csomópont az idő végtelen fonalán. Talán elgondolkozásra, talán múlt időnk bírálatos szemlélésére indít. Pedig ez a ma éppen oly jelentéktelen tűnik el, mint a tegnap. Azt mondjuk: holnap újat kezdünk, pedig csak a régit folytatjuk. Ha az elmúlt évre visszatekintünk, egyéni érzéseink és körülményeink folyvást a rettentő háború nyomása alatt szenvedtek. Ugy szenvednek ma is. Aggodalommal vegyes bizalommal várjuk a végdöntést, az Isten ítéletét. Ami magamat illet, az elmúlt év az én állandó bajommal engem is érezhetőleg közelebb vitt az elköltözéshez. Hanyatlott a testi erővel együtt a szellemi erő is. De nevezetes volt nekem 1915 azért is, mert annak november 18-áján töltöttem be életem kilencvenedik esztendejét. Emlékezetessé, sőt fényessé teszi előttem ezt az időpontot Istennek ez a ritka, különös ajándéka.