Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Jobbra-balra erősen hangzik a harmadik hadikölcsönre buzdítás. Nemzeti létünk forog kockán, s annak megmentésére természetes áldozat nemcsak pénzünk, de életünk is. Nyomorult, hálátlan földterhe az, aki bár jólétben úszik, nem látja meg a haza kérő szavát, s részvétlen marad. Pedig itt közelemben is ismerek egypár ily hazafit. Én a két első hadikölcsönre odaadtam összes készpénzemnek tizedrészét. Tekintettel kell lennem a megmaradott tőkécském kamatjára, melyre szűkre szabott nyugdíjam mellett bizony mindig szükségem van. Igen utána kell néznem, hogy a harmadik kölcsönhöz mivel járulhatok. E napokban végrendeletem újraírásával foglalkoztam. Némely közbejött apró változás miatt kellett tennem. Nem értek egyet Lichtenstein Józsi barátom végrendeletével, mely azt mondja, hogy jótékony hagyományokat hiúságból tesznek az emberek, ő tehát semmit sem tesz. Én összes értékemnek körülbelől egytized részét hagyom különböző jótékony célokra. Ezáltal bizony legkisebb jelét sem érzem a hiúságnak, de annál valami nemesebbet és megnyugtatóbbat érzek. 1915. október 16. Tegnapelőtti kijövetelemkor Paliékat még szüreti foglalkozásban találtam. Szinte önként elnyújtva élvezték a szép őszi napokban a szüretet, mely most különben is elég bőven ajándékozta meg őket. Mint utólag hallom, háromszáz hordónál is több lett a bor. Ez ebben a rémítő drágaságban tekintélyes jövedelem. Én most először elmaradtam a szüreti ünneplésből, melyet eddig minden évben oly örömest végeztem és élveztem. Mert már nem éreztem erőt és bátorságot feltörekedni hozzájok a magas hegytetőre. A kilencvenedik esztendő sok régi örömről lemondani kényszerít. Ezt a pár napot egykedvűleg töltöttem itt. Kertemben már semmi teendőm nem volt. Kedves sétáim voltak ott mégis. A dúsan zöldellő pázsit gyönyörködtetett. A leomló falevelek szemlélése andalított. Különben a kedély és szellem bizony eléggé aluszékony volt. A múlt napokban egy Csokonai című versecskét írtam; azt mormolgattam itt magamban és tataroztam. Elég volt itt most ez a három nap. Ma este visszaindulok. Miskolc 1915. november 5. Örökös hallgatás, örökös tétlenség. Nem volt se gondolat, se esemény e lapokra feljegyezni való. Peregtek napjaim egymás után szokott egyhangúságban. Mintegy a víz partján ülve bámulom a világ folyását anélkül, hogy legkisebb tevékenységre sarkalna a szemlélet. A Múzsa is egészen elhallgatott. Néha emelgeti szárnyát, de aztán csak búsan és némán ereszti le. Egy-egy gondolat, egy-egy érzés fel-feltűnik még olykor nálam, de már nem jut szóhoz, némán és gyorsan repül tovább. Ebben az évben már szinte semmit sem írtam. Egyetlen kis költemény a múlt hónapban Csokonairól. A harmadik hadikölcsönre az aláírás még folyamatban van, de már vége felé. Az eredmény a lapok szerint utoléri vagy meg is haladja a második kölcsönét. Miskolcon, úgy látszik, a jegyzés összege hétmillió körül lesz. Én most már csak