Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

1915. május 7. Tegnap délben érkeztem, holnapután reggel visszatérek Miskolcra. Oly reménnyel és vágyakozással jöttem, hogy gyönyörködni fogok gyümölcsfáim kilátásba helyezett dús virágzásában. Vége van. A kipusztíthatlan hernyók serege rohamosan elemésztette a gyönyörűséget. Alig van néhány körte- és almafám, [mely] még mindig tartogatja virágait. A többi teljesen lombtól kifosztva mered fölfelé, mintha lepörzsölték volna. Különösen a szilvafák kivétel nélkül tönkrementek. Meglepetve olvasom „Az Est" című újság mai számában, hogy a „Magyar Tudományos Akadémia" nagygyűlésében mozgalom indult meg oly irányban, hogy az „Akadémia" idei „nagyjutalma" ne a bizottság által ajánlott Heinrich Gusztávnak, hanem nekem adassék. Vargha Gyula hozta javaslatba, báró Eötvös Loránd melegen pártolta, a hangulat mellette nyilatkozott; de a gyűlés visszaadta az ügyet sürgős új javaslat végett az első osztálynak. Miért is volnék én méltó a „nagyjutalomra"? Valóban nem tudom. Ha csak azért nem, hogy igen hosszú életem folyamán mai napig hű maradtam a Múzsához s az is énhozzám, s hogy ami keveset ezen a téren nyújtottam, az mind a jó ízlés, a művészi törekvés és a hazaszeretet szolgálatában állott. Nem lenne-e ez nekem, ez a jutalom is oly különlegesség, mint az, amit a hírlapok mostanában emlegetnek, hogy az idei nagy „Nobel-díj" a pápának adassék e háború folyama alatt a béke ügyében tanúsított törekvéséért?! Most délután kapom a „Budapesti Hírlap" ma érkezett számát. Abban meg van írva, hogy az „Akadémia" nagygyűlése elé az első osztály ismét csak előbbi javaslatait terjesztette elő, melyben a „nagyjutalomra" ismét Heinrich Gusztávot ajánlja. Mivel azonban ő visszalépett az ajánltatástól, az osztály a nagygyűlésre bízta a döntést. A nagygyűlés egyhangúlag nekem ítélte a „nagyjutalmat" felemlítve A Múzsa búcsúja című versecskémet, s nem véve akadályul azt, hogy egyszer már megkaptam a „nagyjutalom" felét. Eletem végére nem hiába értem, A nem várt jutalom nagyobb, mint az érdem. 1915. május 8. A gondviselés gyöngéd kedvezésének tarom, hogy az akadémiai „nagyjutalommal" való meglepő kitüntetésem első hírét itt vettem ebben a kegyeletes kis „fészkemben". Fölébresztették lelkemben a múlt idők emlékét. Mintha két öreg szülémnek ágyam felett függő arcképe megelevenült volna, szinte könnyezve örülnének az ő jó öreg fiók kitüntetésének. Közös örömünket emelné az is, hogy a szörnyű háború színteréről napról napra kedvezőbb értesítéseket közölnek a hírlapok. Kötve kell ugyan hinni ezeknek a híreknek, melyek az itthon maradt, aggódó, nyugtalanul remélő népet hol egyik, hol másik túlságba ragadják. A hadviselő s egymást őrületesen pusztító felek között még mindig semmi jele a békélésnek.