Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Miskolc 1914. augusztus 30. Csendes magányomban gyakran foglalkozom hosszú életem különböző emlékeivel. Nincs azok között egy sem, amely személyemet illető valamely különös eseményhez fűződnék. Legtöbbször s legkedvesebben tűnnek föl emlékezetem tükörében vadászélményeim. Sok élvezetet, sok gyönyörűséget köszönök a vadászatnak. Most is képzeletben szinte újra élvezem annak egyes képeit és jeleneteit. Kedves, szinte erősítő volt az azzal járó minden fáradalom. Rendkívüli gyönyörűséget nyújtott a természet szemlélése az év minden szakában erdőkön, mezőkön. De vonzott, sőt lekötött maga a vadászattal járó izgalom, a feszült várakozás, apró remélgetés, majd fáradalmas kószálgatás után lobogó tűz mellett tanyázó, poharazó baráti kör, melyet fesztelen tréfa és zengzetes, szép daliás fűszerezett. Nem is tudom, hogy az én Múzsám miért nem méltatta kellő figyelemre ezeket az élénken ható élményeket. Alig van egypár költeményem, melybe ezekből valamely szálacskát vagy színt beleszőttem. Tegnap is élénkebben forgattam elmémben, hogy személy és név szerint kik voltak azok, akikkel együtt én a vadászat örömében részesültem. Alig él már egykettő közülök. Tizenhatnak nevét jegyeztem föl, akik már mindnyájan a másvilág lakói. Versbe foglaltam nevöket, s beírtam Tárca című könyvecskémbe, melybe apró, ötletszerű, gyakran csecsebecse versecskéimet szoktam feljegyezni. Napról napra a háborús események izgalmai uralkodnak rajtunk. A közönség lázas nyugtalansággal várja mindennap a hírlapokat. Egyes boltok előtt, hol a helyi lapok kiteszik az új híreket, egész tömegek gyűlnek össze. A hírek folytonosan minden oldalon csak győzelemről szólnak. De a győzelmek drága ára vagy éppen egyes csatavesztésünk el van hallgatva. Pedig lehetetlen, hogy ilyen is ne történt volna. Pedig egyes magánértesülések sugdosnak is ilyenekről. - De jól van ez így. 1914. szeptember 4. Nehéz, szinte fojtogató napokat élünk. Szorongatott hazánk sorsa ott ingadozik a végzet mérlegén. A közeli napok eldöntik, merre fog billenni. Egymást kergeti a remény és félelem, a bizalom és kétség. Azok a győzelmi hírek, melyekkel folyvást örvendeztetnek bennünket a hírlapok, már szinte kétkedőkké tesznek. Ez csak fényes oldala a borzasztó éremnek, a másik oldalt nem láthatjuk a maga valóságában. Mutatkozik ugyan már az eltagadhatatlan sötét vonás a folyvást érkező s kórházakban elhelyezkedő betegek és sebesültek nagy számában s a sebesültek és elhaltak azon roppant tömegében, melyről legközelebb egyéni hivatalos kimutatás közlése van folyamatban. A németek nagy sikerrel tiporják a franciákat, a keleti poroszokat is a keleti porosz határokon, de mi, a mi Galíciánkban, magunkra hagyva küzdünk a muszka óriással, mely túlnyomó nagy hadierejét folyvást növelheti, s könnyebben legyőzheti a mi mindig fogyasztott, csekélyebb számú seregünket. A lelkesedést, az önfeláldozás készségét, sőt a hadvezetés tudományát is elnyomhatja az ellenfél tömegének rendkívüli túlsúlya. Isten segíthet, ahol arra képtelennek látszik az ember.