Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Végtére is ráhatároztam magamat, rámerészkedtem. Ma délután kilátogatok Szentpéterre, ott fogom tölteni holnap nevem napját, ott öt nap múlva a húsvéti ünnepeket. Hiszen a Karácsonyt is ott töltöttem sokkal kellemetlenebb téli időben és nagyobb baj nélkül. Most a gyönyörű tavaszi napok inkább biztatnak. Alig várom, hogy téli álmukból ébredő gyümölcsfáimat üdvözölhessem, rügyeik fakadását szemlélhessem, s belőlök jósolgassam a jövő termést. Első gondom lesz felszabadítani rózsafáimat a föld alól, s további pepecselni való, amit én ott mindig találok. Sok idő, egy teljes hét az, amit az ott mulatásra szántam. Innen gondolva kellemesen fogom tölteni, de a helyszínen nehezen tudok majd menekülni az unalom elől. Nem valami kedves, de szükséges, hogy ápolónőt is vinni kell magammal. Nélküle túrhetetlen volna mind nappalom, mind éjjelem. Rabbá tett a természet törvénye. 1913. március 19. Tegnap délután a négy órai vonattal érkeztünk ide. Fájdalom, többes számban kell írnom a fájdalom miatt! Nevem napja ma itt virradt rám. Akik ma Miskolcon megkeresnek, nem fogják jó néven venni, hogy megszöktem a jó kívánatok elől. De hiszen jót kívánni mindig lehet még titkon is azoknak, akiket szeretünk, s akikről szó nélkül is megemlékezünk. A felmerülő alkalmak éppen csak figyelmeztetnek, ha elfeledkeztünk volna. így vagyunk a halottak napjával is. Akkor siet koszorújával a feledékeny tömeg a sírokhoz. Ezzel lerója kegy elemadóját egész évre. Nekem a szó teljes értelemben egyetlen napom sincs olyan, melyben öreg szüléimről meg ne emlékezném. így hát mindenik nap halottak napja. Igen vágyakozva jöttem ebbe az én kedves kis „fészkembe". Rendkívül jólesik, hogy újra láthatom s élvezhetem a gyönyörű tavasz napfényes levegőjét. Fölélednek a régi szép múlt idők emlékei; fel a közelebbi időké is, mikor hanyatló életemben is viruló egészséggel, a testi és szellemi erők szinte teljes birtokában időzgettem itt, s fogékony voltam itt a környezet által nyújtott minden apró örömre. Most sok minden megváltozott. Egészségi állapotom tavaly óta a mulandóság eszméjét mint egy állandó ködöt borította. De mégsem mondom azt, hogy a világon minden csak „vanitatum vanitas". Az én hosszú életem nem hiábavalóság, de kedves volt. Miért panaszkodnám rá azért, hogy elmúlik. Jól tudom, s ide is jegyzem, hogy: Kis szobám nem hazám, hanem csak szállásom, Nem is sokáig lesz abban maradásom, Itt hagyom, más vendég költözik beléje, Hogy múló napjait dis ebben élje. De ha majd napjai egykor véget érnek, O utána is más száll ide vendégnek. Hát az elköltözők merre járnak-kelnek? Kérdjük a sírokat; azok nem felelnek.