Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Most itt valami kis versen babrálgatok, melyet még Miskolcon kezdtem. Az is az öregkornak magamra vonatkozó ötlete. Abban az egyszerű ajánlatban nyilvánul, hogy a koporsó ne ércből, hanem fából legyen. A fa élő testvérünk volt egykor, s annak testvéri keblébe zártan hamarabb olvaszt bennünket magába az anyaföld kebele. - Én magamra nézve valóban így rendelkeztem. Mikor én itt ebben a kis menedék „fészkemben" időzöm, mindig jobban magaménak érzem magamat, mint Miskolcon. A háborítlan csend, a kegyelet, az emlékezet fölemel. Ma délben adták át itt e hajlékban nekem Sajószentpéter szülővárosom díszpolgári oklevelét, mely az 1911. évi november 28-án tartott közgyűlésben kelt. A város bírája, Sándor Márton, egy bizottsági tag és a főjegyző hozta egy városi hajdúval, mint küldöttség. A főjegyző szónokolt. Érzékeny szavakban köszöntem meg a szép kitüntetést, kijelentvén, hogy ezzel tartom teljesen bevégzett gyönyörű egésznek azt az ünnepeltetést, melyben a közelmúltban szinte országszerte részesültem. Az okirat remek kiállítású díszmű. Fehér marokén bőrtáblája első külső lapján aranyozott díszlapocskára ez van bevésve az én költeményemből: Áldja meg az isten, Mikor nem is várja, Mikor nem is látja. Gyöngéd megemlékezés. Fokozhatná a szülővárosom iránti szeretetet, ha azt még fokozni lehetne. Mondtam nekik, híven meg fogom őrizni életem végéig a többi „diadaljelek" között. 1912. április 7. Húsvét első napjára virradtunk. Nem a tavasz csendes, verőfényes napja köszönt bennünket, hanem mintha az a természeti nagy háborgás és rázkódás akarna ismétlődni, mely a ma feltámadott Megváltó halálát jelezte - napok óta kegyetlen szélvihar dühöng. Ma sem szűnt meg. Nincs fagylaló hideg, bár pár nappal ezelőtt olyan is volt. Orkánná sem fajult még a mi vidékünkön, mint igen számos vidékén az országnak, ahol irtóztató rombolásokat vitt véghez. Házakat, tornyokat döntött le, nagy fákat derékban tört ketté vagy tőből kivetett. Egész erdőrészeket lezúzott. Várom a reggeli harangszót, hogy, mint ezelőtt mindig, templomba siessek a hívők seregével, s részesüljek ott a szent jegyekben. Nemcsak a vallásos ihlet hoz engem el ilyenkor, de a kegyelet, az emlékezet is azon időkre, midőn ily ünnepeken szüleimmel együtt vettem részt az isteni tiszteletben. Nem hiszem, hogy a három nagy ünnepünkön csak egyszer is elmaradtam volna vagy távol lettem volna tőlök, mióta 1852-ben állandóan miskolci lakos lettem. Az én nagy „megtiszteltetésem" utórezgései még mindig tartanak. A múlt héten, április 3-án Stettka Gyula, hírneves festőművész, akivel én mint alispán tizenhét évvel ezelőtt Kossuth arcképét készíttettem a vármegye számára, egy fényké-