Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

A lapokból olvasom, mert a társaságtól még semmi értesítést nem vettem, hogy a tárgy az én ötven éves Kisfaludy-társasági tagságom megünneplése lesz. Pedig az ötven év csak a jövő évben telik le. Úgy akarták talán, hogy november 19én nemcsak ezt, de életem nyolcvanhatodik évének betöltését is figyelemre méltassák. Pedig erről én régen megírtam: Se nem hiba, se nem érdem, Hogy ily számos évet éltem: Az ég ingyen adta azt. Ha annyira-mennyire be nem töltém azt a nagy időt vagy legalább annak nagy részét hasznos munkával, akkor abban nem engemet, hanem csak az Isten különös ajándékát kell ünnepelni. Alomra hajló gyümölcsfáim körül most csak annyit végeztem, hogy a törzseket drótkefével letisztogattam, s a töveket körül ásóztattam. Nagy szükség van csonkításokra, ritkításokra: de azt már csak márciusra hagyom. 1911. november 18. Tegnap este jöttem, úgyszólván szöktem ide. Szöktem a tisztelgők serege elől, melyek engem a mai napon, születésem nyolcvanhetedik évfordulóján még számosabban fognak felkeresni, mint más években, s fölizgatnak, kifárasztanak, kimerítenek úgy, hogy a holnapi vasárnapi nagy ünnepélyen csak zsibbadt erővel jelenhetek meg. Szinte országos érdeklődés keretében fogja ünnepelni holnap Miskolcon a „Kisfaludy Társaság" az én ötven éves tagságomat. Nem hittem, hogy minden oldalról ily érdemem fölötti, nagy méltánylással, ily nagy méreteket öltsön az ünnepeltetés. Még kevésbé bíztam, eszemben sem fordult meg, hogy ez alkalomból felém forduljon a király figyelme, és ő engem a „Szent István-rend kiskeresztjének" adományozásával tüntessen ki. Az irodalom jelesei közül eddig csak Jókai, Arany, Gyulai és Mikszáth viselték. Jó volna, ha az az öntudat emelne, hogy valóban megérdemeltem. Úgy gondolom, hogy egypár engem szerető és általam szeretett jeles férfiú hatásának - Berzeviczy Albertnek és Beöthy Zsoltnak - köszönhetem. Bár szerencsésen esném túl a holnapi nagy megpróbáltatáson! 1911. december 16. A november 19-ei páratlan ünnepély után most vagyok itt először. Szeretném idejegyezni annak lefolyását, abban részvétemet, reám hatását. De meggátol az írásban ez a sötét, esős idő, mely annyira homályos még most déltájban is, hogy, íme, ezt a néhány sort is alig bírom bizonytalanul tapogatva leírni. Olvasni is, bár közel az ablakhoz, szinte lehetetlen. Máskorra kell halasztanom a feljegyzést. Szomorú kilátások a közeledő Karácsonyra. És ez már hetek óta így tart. Kizökkent a rendes kerékvágásból az időjárás. Még eddig hírét se láttuk a télnek. Nem láttunk egy szem havat, egy jó fagyot. Csak éppen azért vagyok itt egy hónapi távollét után, hogy rokonaimat meglássam, s nyugodalmas kis „fészkem" le-