Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Forgattam az Új Testamentomol is. Gyakran előveszem, mjkor itthon munka nélkül vagyok, s Renan és Strauss után is sok élvezetet és tanúságot találok benne. Magasabb fórumra bízom annak eldöntését, vajon ezen dolgok vizsgálatával az észnek vagy a hitnek van-e igaza. A délutánt már bizony nem a régi jó keresztyének szokása szerint töltöttem. Nem az ég foglalta el szívemet és lelkemet, hanem a föld. S holnap, ha idő és körülmény engedi, folytatni fogom, ígéretemhez képest, a test örömeinek való áldozást a tenkepusztai erdőben a Sajó partján, hol jó barátaim, hosszú előkészületek után, némi tavaszi mulatságot rendeznek. Most (este) a nyugati égboltozaton erősen borul és villámlik, s olykor egy-egy kövér esőcsepp is hullong. Nem bánnám, ha egy sokaknak nagy örömet okozó eső miatt elmaradna a mi néhányunk öröme! 1895. június 30. Csak futva, csak pillanatokra jelenhetek meg ebben a kis „fészekben", ahol huzamosan és nyugodtan lenni szeretnék. Zaklat és hajtogat a hivatalommal járó mindenféle baj és törődés, melynek sosem lesz vége, mely ha még sokáig tartana, látom, fölemésztene anélkül, hogy az elért siker miatt méltó volna a fölemésztődés. Előre sejtettem ezt, mikor a körülmények kényszere alatt a vármegye közigazgatásának élire állottam. Engedtem a minden oldalról jött, különböző természetű nyomásnak, s most egy félév után itt állok elkedvetlenedve, önmagammal, viszonyokkal és emberekkel elégedetlenül, s azon szilárd eltökéléssel, hogy az év végén minden bizonnyal lerázom magamról a hivatal nyűgeit, s „jól megérdemlett" nyugalomba vonulok. De vajon valóban nyugalom lesz az ezután következő puszta idő? Vajon te is, drága kis hajlék, nyújtod-e nekem azt az enyhületet, azt a csendes „munkás" elvonulást és szeretetet, melyet most tőled még remélek? És te is ott a hegytetőn hallgató sírhalom, nyújtod-e nekem azt az erőt és biztatást, melyet vár és remél közeledben a benned nyugvók iránt folyvást égő szeretetem és kegyeletem? Bármint legyen, le kell, le fogok lépni erről a gyötrelmes színpadról. A többi az Isten kezében van! 1895. július 7. Ma szeretnék megválni, nem holnap. A hátralevő fél év egy örökkévalóságnak látszik előttem. De a búcsúvételben is meg kell tartani bizonyos illendőséget: elvárni az alkalmas időt, és derült arccal zárni be a harminc éves pályafutás ajtaját... Az év végén nyújt nekem erre alkalmat az általános tisztújítás, melynek jelöltjei közül egész csendességben fog kimaradni az én nevem. Valóban érzem erőim hanyatlását. Fiatalabb vállakra s élénkebb becsvággyal bíró léleknek valók ezek a terhek. Engemet lenyomnak és szertezilálnak ezek anélkül, hogy reményemet és önérzetemet táplálnák, sőt ez utóbbit igen gyakran még érzékenyen sértik is. S miért? Cui bono? Mikor nem hiszem, hogy én ezzel a közügynek hasznos szolgálatot tehetnék. Aztán - hála az égnek! - a kényszerítő szükség sem szorongat. Az a kevés, amit hosszú életemben takarékossággal gyűjtöttem és az, amit a vármegyétől szel-