Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Látogatásom fő tárgya, apám, anyám nyughelye csinos rendben van. Érző szívvel, gondolatokba merülve álltam mellette, s mintegy üdvözöltem őket a hosszú távollét után. Nem tudom, vajon igazán nem kegyeletesebb-e az újabb időkben ismét divatba jönni kezdő halottégetés, mely megmenti az élő és emlékező embert attól, hogy a sírboltban senyvedő koporsókra s azokban kedveseinek visszarettentő módon enyésző maradványaira gondoljon! Mert alig lehet az emlékezetet eltiltani attól, hogy midőn az elhunytak életével, szellemével s földi alakjával foglalkozik azok sírja felett, egyszersmind élettelen testökre is ne gondoljon, mely ott lent a sírban már „férgek eledele" vagy éppen egypár szétmálladozó csontdarab. 1894. október 1. Alig egy hete jártam itt; most ismét itt vagyok komor hideggé vált, esős, sáros, őszi időkben. Még csak kedveseim hamvaihoz sem járulhatok. Délután jöttem ügyes-bajos, halaszthatlan dolgot (földünk haszonbérbe adását) végezni, s most már késő este ülök itt íróasztalom felett, hűs levegőjű kedves szobámban. Ha itt vagyok, mindig csak velők foglalkozik elmém; úgy érzem, mintha körültem lebegnének, s minden lépésemet és gondolatomat figyelemmel s szeretettel kísérnék. Sokszor merengek velők együtt a régmúltakon, sokszor tőlök kérek tanácsot a jövőre nézve. Most is feléjek fordul révedező lelkem egy igen fontos lépésnél, melyre mintegy kényszerítő hatalommal szólítanak legközelebb a körülmények. Megtegyem-e, vagy ne? Helyesli-e jó édesanyám szelíd, aggódó lelke, vagy féltő gonddal inkább óvni kíván engem attól? Mit mond rá az én tiszta látású édesapám, aki az én előmenetelemnek és dicsőségemnek jobban tudott örvendezni, mint a magáénak? Egyeznek-e mind a ketten a tanácsra nézve, s ha nem, melyiket kövessem? Rajok hallgatva miképp hozzam összhangba a szívet az ésszel? Az alispánságról van szó, mely a főispáni változás folytán bekövetkező eshetőségek közt valószínűleg fel fog nekem ajánltatni a közelebbi napokban. Ingadozom az ellenző hajlam és bizonyos kötelességérzet hullámzása közt. Anyagi előny vagy dicsvágy tekintetei távol állnak tőlem, sőt a közjó érdeke sem ösztönöz. Olyan valami borong előttem, hogy ezen utolsó s úgyis csak rövid időre számított szolgálattal talán tartozom még Borsod vármegyének. Meglátjuk! Ha csakugyan úgy lesz, s ez utolsó felvonásnak is kedvez a szerencse, rám nézve az lesz egy titkon sajgó érzés, hogy állásom és működésem szemlélésében az én alvó szüleim már nem gyönyörködhetnek. Mikor itthon vagyok - mert nekem még mindig itt van az „itthon" - így esténkint már olvasmány híján vagy változatosság kedvéért az Uj Testamentomot olvasgatom. Sok minden apróság emlékeztet abban őrájok. Anyámra emlékeztem, midőn Jakab apostol levele ötödik részének 13. versét olvastam: „Szenved-é valaki ti köztetek? imádkozzék. Öröme vagyon-é valakinek? énekléssel dicsérje az Istent." Minden bajában, testi és lelki szenvedéseiben csak egy volt az ő orvossága: mindig az imádság, csak az imádság! 1894. november 2. Halottak emléknapja van. A tiszta, derűs reggel kemény faggyal köszöntött be. Első hírnöke a küszöbön álló télnek. A tegnap estvéli ájtatoskodók kegyeletjá-