Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

lumban. Nemcsak környezete, egész légköre áraszt rám bizonyos lelki békét és nyugalmat, hanem a múlt időkön merengés is. Kivált reggelenkint, midőn a nap sugarai beözönlenek szobácskáimba keletre néző ablakomon. Kipihent idegeimet, szellemi erőmet szinte rugalmassá teszi a megaranyozott, tiszta levegő. Vágyat, sőt izgalmat érzek a foglalkozás után, de azt csak alig-alig vagy éppen nem is bírom érvényre juttatni. A mélázás többnyire a kertemre szorítkozik. A múlt napokban örömemre szolgált, hogy annyi sürgetés és oly hosszú várakozás után levelet kaptam Gyulaitól. Már azt kezdtem hinni, hogy előttem ismeretlen ok miatt elhűlt irántam. Levelét idegen toll alá diktálta, ő csak a nevét jegyezte alá sajátkezűleg. Ugy gondolom, hogy ő már csak a legnagyobb nehézséggel ír, ha írnia kell. Menti a régóta hallgatást. Azt írja: „családjának is nagy örömet szereztem tátrai ajándékommal"; ők az ő barátai közt engem tartanak legderekabb embernek. O maga csak azt tudja, hogy „én vagyok neki a legrégibb és legjobb barátja". - Ez elég nekem, hogy ezután nyugodtan gondoljak őrá. Forgatom néha a székesfejérvári „Vörösmarty Kör" által 1900-ban kiadott igen érdekes Vörösmarty'-emlékkönyvet, s abban különösen Vörösmartynak írókkal és politikusokkal folytatott levelezését. Mily írók voltak azok! Mily lángbuzgalmi törekvések, s mily fegyverekkel, az elmaradott, elnyomott nemzet előbbre vitele végett! Mennyire más mozgató eszméi a kornak, mennyire különbözők azoktól, melyek jelenleg izgatják, szinte dúlják a mi nemzeti és társadalmi életünket! A költő lantja főleg a haza sorsával foglalkozhatott, melyet valóban elhagyatottnak, legyőzöttnek látott. Zenghette a múlt idők gyászát és dicsőségét, hogy általa a jelent előkészítse egy szebb jövőnek. A hazaszeretet a legtalálóbb s a viszonyokhoz leginkább illő hangokat nyerhetett költészetében. Most a költészetnek ez a tárgya a régi alkalmazásban nem mondom, hogy kiesett a sorozatból, de legalábbis színtelenné vált. Az idők fordulata más helyzetet teremtett. A költő, ha talán a haza ügyéről akar zengeni, nem dicsőítheti a jelent, de nem is sirathatja leigázottnak, reménytelennek, mert dörgésének vagy jajongásának ellene mond a szemmel látható valóság, s mondhatni a nemzet értelmi többségének meggyőződései. Más mezőkön kell tehát keresni a koszorút. Nyitva előtte a szív és a teremtő képzelet végtelen világa. 1907. szeptember 13. Éppen három héttel ezelőtt jártam itt. Azóta meglehetősen őszre hajlott a természet, bár a falombok még mindig dúsan zöldellnek. Az idő pedig napjában fényes, derült, meleg, mintha csak most akarná kipótolni, amit nyárban elmulasztott. Holnapután, szept. 15-én leplezik le Nagyszalontán Arany János kőbe metszett szobrát, s mint mondják, a „Csonkatorony" falában fülkében fogják elhelyezni. A leleplezés szokott ünnepélyességgel megy. Meghívták arra a tudományos irodalmi testületeket, hatóságokat. De mint egyik hírlap értesít, nem mutatkozik iránta oly részvét, minőt Arany értéke és emléke érdemel. Engem Széli Kálmán, a szoborbizottság elnöke tátrai időzésem alatt személyesen, élő szóval meghívott. Nem határozhattam el magamat a messze utazásra s a zajos ünnepélyen való megjelenésre, bár erősen izgat az a szeretet, melyet Arany egyénisége iránt, s az a cso-