Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Sehogysem akar telünk lenni. Öszi, enyhe napjaink járnak éjjelenkint csekély fagyással. Rendetlen időjárás, mely nemigen biztat jó jövendővel. De a természet okosabb és biztosabb, mint a mi jövendölésünk. 1905. december 18. Mi baj nem éri az embert így a hosszú út vége felé! Még szerencse, ha csak holmi apró baj. Néhány hét óta szúró fájdalmat érzek a bal sarkam közepén, az alsó részen. Későn vettem észre, hogy topánjaim sarkában kiálló szegecskék bőrkeményedést okoztak egy ponton, olyan tyúkszemformát, melytől én eddig teljesen meg voltam kímélve. Ez a pont napról napra alkalmatlanabb lett, s tegnap már az egész lábfejben olyan fájdalommal járt, hogy alig tudtam s ma is alig tudok miatta lépni. Azt is gondolom, nem fejlődik-e belőle lassankint az egész szervezetet megtámadó baj, bomlása a nagy gépezetnek. Furcsa lenne, ha engem is a végzetes „akhilleszi sark" érne utol. Csakhogy én ám sok helyen vagyok sebezhető, nem csak a sarkamon. Most is két éjet olyan kínosan töltöttem, hogy ki sem mondhatom. Önkéntes, öntudatos rongálás. A kívánság nem akar hallgatni arra, hogy a nyolcvan éves gyomor nem huszonnégy éves. Az idő intése egyebekben is sokszor süket fülekre talál nálam. Már ma gyönyörű, tiszta, száraz, téli, hideg napunk van. Végigsétálgatok kertemen a reggeli friss levegőben. Társalkodom az alvó fákkal, s nézegetem rajtok a tavaszra készülő rügyeket. Még mindegyikök mélyen alszik, de köztök én már a messze levő tavasz ébredéséről álmodozom. 1905. december 25. Karácsony első napját ünnepeljük. Hosszú ünneplésünk van, mert tegnap vasárnap volt. És így három napot lehetne és kellene szentelnünk a vallásos áhítatnak és elmélkedésnek. Ha ugyan szentelnénk teljesen és igazán nem három napot, csak három órát. De annyit sem képes fölemelkedni a földhözragadt lélek. Én most is, mint máskor ily időben, elővettem Szikszai Keresztyéni tanításait, ezt a régi, kopott, elhasznált könyvet, mely évek hosszú során át szüléim kezén forgott. Elolvasom belőle a mai napra valót, s a szöveg gyarlóságát emeli, sőt megszenteli az a kegyeletes gondolat, hogy egykor ők is ezeknek a soroknak olvasásában buzgólkodtak. Tűrhető, szép, télies karácsonyunk van. A fagy - oly hosszú, nedves, ködös napok után - meglehetős. Némi kevés hó is fehéríti a kopár földet. Látom, az ájtatos nép tódulva siet a templomba. Én magam is mindjárt hozzá csatlakozom. Az egész nagy templom úgyszólván színig megtelt a buzgólkodó közönséggel. Minden hely elfoglalva mind a nők, mind a férfiak részéről. Valami megható az, mikor ily nagy sokaság az orgona mellett harsányan zengi a zsoltárt és dicséretet. Szinte a templom bolthajtását rengeti. A hangtömeg ereje mintha az érzelem erejét akarná jelenteni. Urvacsorával éltünk. A nagy gyülekezetben alig akadt valaki, aki ahhoz nem járult. Nem tudom, lesz-e egynéhány, aki elviszi az életbe magával az itt fogadott javulási szándékot s beváltja-e azt a cselekedet. Vagy csak megszokás az egész, melyben pillanatra az esik jól a gyarló embernek, hogy legalább elvégezhette?