Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

néha el is fogható. Az a szokatlan irtózató fagyos tél, mely bennünket november és december hónapokban gyötört, s melynek hírnöke már szeptember vége felé elfagyasztotta növényeink, terményeink egy részét, úgy látszik, most akar bennünket kiengesztelni. Hiszen már eddig is teljesültnek vehetjük a közmondást, hogy a „farkas nem eszi meg a telet"! Este tíz órakor. A jegyváltási ünnepélyen szerencsésen átestünk. A miskolci vendégek a tíz órai vonattal visszautaztak. A vőlegény részéről a kérő szerepét nagybátyja, dr. Derczeny Imre vitte igen szép, hosszasabb, lendületes beszéddel. Az Emiké és édesanyja nevében én válaszoltam, mint kiadó vagy násznagy, röviden tolmácsolva készségünket és örömünket az élőnkbe terjesztett kérés teljesítésére nézve. Örömest adjuk Emikét a Béla élettársául. Reméljük, hogy kölcsönösen mindketten nyerni fognak egymásban. Reméljük, hogy az ő családi boldogságok szemlélésében mind a két család sokáig gyönyörködhetik. A dús vacsora nagyon derűsen folyt, kivált a fiatalság kacagó tréfáitól élénkítve. Pohárköszöntökkel már nem háborgattuk egymást, nem kockáztattuk a jó ételek ízét és nyugodt fogyasztását, ami már csak azért is helyesen történt, mert a miskolciak itt mulatásának ideje nagyon rövidre volt szabva.. Tehát jó éjszakát az idősöknek! Szép nappal biztató jó reggelt a fiataloknak! 1903. február 21. Január 6. óta nem látogattam meg magános, kedves „fészkemet". Eltartóztatott hol egy, hol más. Néha a zord, téli idő, néha gyöngélkedés, néha - és legtöbbször - a restség. Most már a napok enyhébbek, tavasziasan derűsebbek és hosszabbak is. Tegnapelőtt kirándultam ide, s holnap reggel térek vissza. Még rideg a természet. Kertem növényei mélyen alszanak. A fagyos földnek csak teteje puhul napközben, de a levegőben mégis van már néha olyas lehelet, mely biztat, hogy kifelé megyünk a télből. Tegnap délután langyos, jó időben kisétáltam a temetőre. Sírhalmunk tisztán, szép rendben találtam, s midőn megálltam az ő hamvaik felett, oly valamit éreztetett vagy sejtetett velem az óhajtás-e vagy a képzelet, mintha valóban az ő közelökben, az ő lelkeik társaságában álltam volna. Szomorú s elszomorító képe ez a mi temetőnk a felejtésnek és mulandóságnak. A régibb része egész terjedelmében puszta már, és elhagyott fejfái, sírkövei kidűltek, elporladtak, sírhalmai lehorpadtak s a sík földdel lettek egyenlővé. Pedig még emlékezem, hogy gyermekkoromban ezen a részen voltak a város előkelő lakosainak jól ápolt sírhalmai. Most egyetlen egy sincs azokból. Az emberi gond és emlékezet megszűntével s elfogytával folytatja mindent kiegyenlítő működését az anyatermészet, s éppúgy elrejti s örökre eltakarja kebelében Hunyadi Jánost és Mátyás királyt, mint a mi egykori paraszt időprófétánkat, Petrák Andrást s az ő fiait. Ezt a pár napot egy új versíró, Harsányi Kálmán két művének elolvasásával töltöttem. Gyulai figyelmeztetett rá. Tőle értesültem, hogy egyik-másik hírlap nagy örömriadással s hozsannával üdvözölte az írót, s Petőfi után első eredeti, nagy reményekkel biztató új csillagot, tán éppen üstököst látott benne fölkelni a magyar költészet mostani csillagtalan egén. Figyelmesen átolvastam mind lírai költeményeit, mind Tölgylevél című költői verses elbeszélését. Semmi jót nem mond-