Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

gen, hol kíméletesen csak elmondhatom, de jövendölgetni sem kedvem, sem aka­ratom, sem tehetségem. Gyakran egy semmivel sem biztató szárnypróbálgatás ha­talmas föllengő erővé növi ki magát, míg a nagy reményekre jogosító kezdemény lehanyatlik, s abbamarad. Tegnap is éppen egy fiatal verselő, L. A néhány darab­ból álló mutatványa került hozzám. Látok nála bizonyos hivatást, némi tehetsé­get, némi gyakorlatot a verselésben. Inkább buzdítást, mint elriasztást érdemel. De további fejlődése és sikere minő leend, ki tudná előre megmondani? Az ifjúsággal együtt jár a költői hajlam, de az sokszor csak ámítja magát azzal, hogy tehetség. Ilyenkor aztán működése sem egyéb, mint idővesztegetés. Pár óra múlva, délutáni egy órakor visszautazom Miskolcra, s majd csak ja­nuár 6-án jövök ide ismét. 1903. január 6. Tegnap délután azért jöttem ide, hogy jelen legyek ma a húgom leányának, Vadászy Emikének eljegyzési ünnepén, melyet Csernák Bélával, a Bihar megyei Fúrta község református lelkészével tart. Képzett, jeles (egészséges) fiatalember, huszonhat éves. Rég ismerjük őt. Családjával én és családunk régi, kedves baráti viszonyban állunk, melyet ez az új összeköttetés bizonnyal csak erősíteni fog. Jó reménnyel nézünk az egyesülendő fiatal pár jövője elé. Anyagi érdek és számítás nélküli szívbéli vonzalom vezérletté őket egymáshoz. Mind a ketten higgadt, nyu­godt, szelíd természetűek. Nevelésök s családi helyzetök nem támaszthatott ben­nük nagy igényeket és ábrándokat az élettől várható ajándékok iránt. Fiatalok és egészségesek. Az Emiké huszonkét éve, ha talán közel esik is kissé a Béla huszon­hat évéhez, de mégsem oly igen közel, hogy különösebb észrevétel alá esnék. A furtai parókia, mely, mint hallom, 1600 kálvinista lelket számlál, elég módot nyújt arra, hogy abban a lelkész kis családja tisztességesen megélhessen... Nem aggoda­lommal, hanem örömmel és tisztességesen bocsátjuk hát őket mindkét részről az élet nagy útjára, melynek küszöbére ma lépnek. Méltók és illők egymáshoz, meg­érdemlik egymást. Ki fog terjedni rajok, terjedjen is ki, a gondviselés áldó kegyelme! Hallom, hogy itt, mióta távol voltam, folytatták a szegények közt a jóté­konyság gyakorlását. Szinte azt mondhatni, hogy az úri nők sportot csináltak ab­ból magoknak. Nemcsak ruhaneműket osztottak a szegény gyerekeknek, hanem mindenféle csecsebecsét, kalácsot, cukrászsüteményeket, édességeket. Sajnos, hogy nálunk az efféle nemes célú elindulás is múlékony, divatos lánggá lobban, mely az­tán rögtön lelohad, kialszik. Legtöbbször olyan vagyok ezeken a lapokon, mint egy unalmas, rossz társal­gó, aki alig tud egyébről beszélni a társaságban, mint az időjárásról. Az is egy té­ma, de ha csak lehet, tartsuk azt meg mi magunknak, mint én tartogatom e lapo­kon. Már régóta meleg, nedves, borús, ködös, esős napjaink vannak. íme, ma is Vízkereszt, mely legtöbbnyire szinte hagyományosan erős faggyal szokott bekö­szönteni, sűrű köddel borítja vidékünket. Szitálódik a nedves levegő, mely a föl­dön, az utakon jéggé fagy, úgyhogy a legnagyobb vigyázattal kell járnunk az ut­cán. Már tegnap is úgy volt. Valóságos ónos idő, aminőben, mint mondják, a pusztákon a túzok sem bír felrepülni, szárnya megjegesedik, lába elsiklik, s így

Next

/
Thumbnails
Contents