Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

léket emeljen. Megnyugtattam, sőt megvigasztaltam azzal a határozott biztatással, hogy ne aggódjék, s ne törődjék ezzel: ha csakugyan eljő az idő, érdemeihez méltó emléket állít neki a közönség kegyelete és szeretete. íme, most már hirdeti nevét nemcsak gránit síremléke, hanem ércszobra is! Szomorkodva sétálgatok kis kertemben. Gyümölcsfáim egy szem gyümölcsöt sem tartogatnak számomra. Most már világosan és kétségtelenül meglátszik meddőségök. A dús virágzás elpusztult. Nagy részét bizonyosan a tavaszi hideg pusztította el. Azt hiszem, az almafákét is a hideg, bár azt állítják, hogy újabb időben az almafáknak oly veszedelme következett, mint a szőlőnek a filoxéra. Valami apró bogár veszi be magát mindjárt a bimbózó rügybe, azzal együtt fejlődik, megemészti annak termőképességét, úgyhogy a legdúsabban kivirított virágokból is egyetlen szál sem marad gyümölcsöt hozónak. Gyötri a földet a hetek óta tartó szárazság is. Sínylik minden növény. Erckeménységű a talaj. Lehetetlen kapálni. Egyes fácskáimat, ribizlibokraimat megütötte a hő, vagy valami peronoszpóra-féle perzseli össze a leveleit. Annak is örülök, hogy a gyümölcsfák élnek, többnyire dúsan hajtottak, s zöld lombjaik alatt, ha gyümölcsöt nem, legalább hűvös árnyékot találhatok. Negyed nappal ezelőtt érkeztem, ma estefelé vissza szándékozom. Egypárszor még majd kilátogatok ide, mielőtt július 8-án a Kárpátok hűs levegőjére indulnék, mely a múlt évben oly csudálatosan helyreállította nagy betegség után egészségemet. Ugyanazon helyre sietek, hol tavaly időztem: Tátraszéplakra, s csupa hálás visszaemlékezéssel éppen azon a napon, július 8-án, melyen a múlt évben Miskolcról elindultam. Adná az ég, hogy három-négy heti ott mulatásom után az eredmény most is a múlt évihez lenne hasonló! 1902. június 24. Ha sokáig így marad az időjárás, nemigen csalogató lesz az rám nézve a Kárpátok közé vonulásra. Borongós, gyakran esős, hideg, úgyhogy itt-ott fűteni kellett a szobát, s elő kellett venni az őszi öltönyöket. Még egyszer a jövő héten ki fogok ide látogatni, mielőtt elindulnék. Most főleg virító rózsáim megszemlélése végett jöttem. Elég szépen s dúsan virágoznak, bár nagy részök még mindig bimbóban van. Délután visszasietek, leginkább azért, hogy egy magánosan álló, rossz, fájós fogamat kihúzassam, melyet régóta csak tűrök már anélkül, hogy hasznát venném; de tegnap óta tűrhetlenné vált. Különös! Legközelebbi ittlétemkor is egy hasonló, magában álló rossz fogam kegyetlen fájdalma nyugtalanított, és sietnem kellett megszabadulni tőle. Lassankint elfogy már így felső fogsorom hátulsó része; az alsóból alig hiányzik valami. Gonosz egy fájdalom, mely szinte egész testi és kedélyi állapotunkat megrontja. Nem volt méltó, hogy Burns költeményt írjon róla! A természet most mutatkozik olyan dús lombozatú, eleven zöld színben, minőben mikor június elején szokott. Valami felséges panoráma tárul előttem, midőn a temető partjairól (mint tegnap is) a Sajó völgyére letekintek. Mint valami óriási terjedelmű park, melynek szebbnél szebb változatos részleteivel nem bír betelni a szem. Valóban egy tündérkert ez az egész láthatár. Ura és alkotója maga az Úristen, aki a látkör szelére odaállította a Kárpát bérceit őrök és intők gyanánt,