Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

akarom. De másoknak, nálam fiatalabbaknak arcáról ítélve, mégis azt kell látnom, hogy bizony megvénültem, s azt mindenki észreveszi rajtam, csak magam nem akarom. Legtöbbször nem akarom. S érzelemben, vágyakozásban, reménykedésben mintegy dacolni akarok a zsarnok idővel. Mégis gyakran elmélyedek magamban. Ha sok tekintetben kivételes kedvence vagyok is a természetnek, mégsem vagyok az minden tekintetben. Meg-megcsap a mulandóság szellője, mely nem nagyon távolban sejteti az élet végét. Sokszor bizonyos bánatot és titkos szemrehányást érzek amiatt, hogy hosszú időm keretét oly mértékben sem töltöttem be hasznos és szép tevékenységgel, amily mértékben erőimtől s képességemtől várni lehetett. Amit magamért, a közügyekért, másokért dolgoztam, csekélységnek tűnik föl előttem; amit az irodalom terén babráltam, műkedvelésnek, mely addig tart, mint egy színes szappanbuborék stb. Sokat szerettem, sokan szeretnek. Szívemnek ez az emberszerető érzelme s kedélye aranyozta életemet, s én, bármikor történjék, ettől az élettől nem fogok megválni azzal a keserű érzelemmel, hogy nem adta meg azt, amit ígért. Annyit sem vártam tőle, amennyit megadott! 1901. november 25. Ezt a napot, Katalin napját, régen, igen régen sok szívbeli örömmel, gyönyörrel, ábránddal üdvözöltem évenkint. Az, aki e nevet viselte, sokunk szeretetének s tiszteletének volt kitűnő tárgya. Egy ritka szép tulajdonokkal megáldott nemes nő, aki külsőleg fényes, de belsőleg sivár helyzetében, míg a maga titkos könnyeit mosoly alá rejtette, a másokét könyörülő kézzel törülgette. Szíve telve volt szeretettel, s azt áldólag hintette maga körül. Segélyt talált nála minden szegény, vigaszt minden szenvedő. Nekem pedig valódi eszményképem volt, kihez halálig odaadó szeretettel és tisztelettel ragaszkodtam, s nemes alakjának sugárzó fényével vontam be lelki világomat. Emlékét most is élénk kegyelettel őrzöm. Gyakran látom őt álmaimban, s gyakran gondolok rá s a körében töltött hosszú, szép időre éber óráimban. Siet az idő. Más érdekek, más viszonyok veszik igénybe szívem érzeményeit s szellemem tevékenységét. A múlt emlékeivel hiába ábrándozunk, a jelen nyűgeit hiába rázogatjuk, a jövő esélyein, hiába aggodalmaskodunk. Az utolsó állomás közel van már a pálya végén. Eodem cogimur: sors exitura! 1901. november 29. Ismét itt vagyok. Szokatlanul sűrűn egymás után. Csak éppen a mai ebéd kedvéért jöttem ide húgomhoz. Holnap reggel visszamegyek. A hideg tegnap reggel öt fok volt. Ma valamivel enyhébb, de azért bent vagyunk már a télben. Három nappal ezelőtt meglehetősen havazott is, de a hó nem volt tartós. Otthon mostanában az „Akadémia" és a „Kisfaludy Társaság" által hozzám küldött verses pályaművek bírálatával foglalkozom. Unalmas és olykor bosszantó is a foglalkozás. Csudálatos az, mennyire nehezemre esik összeszedni s rendezni gondolataimat a legcsekélyebb tárgyak felett is. A tétlenség zsarnoki nyomása s az akarat elernyedése miatt elszoktam a gondolkodástól s minden szellemi munkától. Nagy erőszakolásba kerül egypár komoly sor megírása is. Csakugyan gyakorlati értelme