Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

bútordarab sem emlékeztet itt reájok. És mégis folyvást velők vagyok, és ők velem vannak az éj néma csendességében. Hallom beszedőket. Érzem melegét jóságos szívok szeretetének. Tudom, hogy az engemet minden léptemen kísér e földön, s ölelő karokkal vár reám az örökkévalóságban. Oh, lebegjetek körültem elhagyott kis „fészketekben" édesapám, édesanyám megdicsőült lelkei! Fogadjátok itt állva és vigasztalva, búsongó fiatokat, aki e csendes hajlékban háborítlanul s egész lelkével rajtatok csügg! 1892. október 29. Csak ő velők foglalkozom, valahányszor itt mulatok. O érettök mulatok itt. Sírhalmok rendbe hozása képezi fáradozásom legfőbb tárgyát. Ezt a kis hajlékot is azért tettem magamnak lakályossá, mert ez által az ő helybenhagyásokat és tetszésöket is megnyerni véltem. Bizonnyal jólesik szemlélniök onnan felülről, hogy az ő házok az én házam, az ő levegőjök az én levegőm, s ott élem magányom perceit, ahol az élet örömeit együtt oly sokáig élveztük. Nagy terhem az utánok való epedés és nagy szégyenem is. Megköti lelkem szabad röptét. Örökös felhőben tartja kedélyemet. Alkalmatlanná tesz a szellemi munkára. Tengődésszerű állapotba ejt. Mióta elváltam tőlök, elkomorult és megnémult nálam a Múzsa. Egy dalt sem bírtam írni, sem semmit, ami említésre méltó volna. Oh, bizony nem, még azt sem, ami oly természetes lett volna, hogy fájdalmamat elzokogjam, s hogy képöket költészetem glóriájába foglaljam. Szégyenemre is válik ez a hosszas csüggetegség. Mind korom, mind tapasztalásaim szemrehányólag támadnak ellenem. A bölcsek, akiknek tudományával táplálkozom, a példák, melyek naponkint feltűnnek előttem, maga az élet, mely bennünket tanítva öröm és bánat felett egyként elhalad: eléggé érthetőleg intenek. Lehetetlen is, hogy ezt a gyötrődést föl ne váltsa a jobb meggondolás. Hinnem kell, hogy ők magok is búsongva nézik már az én búsongásomat, s akkor lesznek velem megelégedve, ha nyugodt derültséggel gondolok reájok, s drága emiékök szívemnek nem fájdalma, hanem boldogító kincse leend. Óh, mennyei hit! Oh, örök élet reménye! Segítsetek! 1892. december 1. Újra itt vagyok. Kiszakítám magamat hivatalom nyűgeiből, s iderepültem. Nincs pedig itt semmi dolgom, semmi különös ok miatt nem jöttem. A lelkem hajtott. Megérkezvén alig vettem lélegzetet, siettem sírjokhoz. Hiszen őket illeti meg a legelső látogatás. Ö érettök jöttem. Sírhalmok már teljes rendben van: csinosan elegyengetve, vaskerítéssel körülvéve. Nagy megnyugovásomra szolgál, hogy Isten erre is megsegített. Mindig azt gondolom, hogy mindezt az ő tetszésökre mívelem, mintha látnának és együtt éreznének velem. Beh sokról, beh sokat emlegettem őket magamban, szó nélkül, éppúgy magányom csendjében, mintha zajos társaság vesz körül! Utóbbi éveikben mind a ketten igen gyakran foglalkoztak a halál gondolatával. Hiszen az emberi élet rendes határán túlhaladott éveik száma méltán is figyelmeztette őket a közeli végbúcsúra. Szívok mély vallásosságtól vala áthatva. Tiszta ész, józan bölcsesség s nemes érzelmek tüntették ki, mint