Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

nyugalommal borult az mindegyik sírhalomra. Gondolatokba merültem. Elmélázva szemléltem a sírokon a tiszta hóban a különböző vadak éjjeli friss nyomait. Most már kertem gyümölcsfái is pihennek. Úgy, ahogy lehetett, előkészítettem őket a téli álomra. Kívánatos, hogy annak idejében vidám erővel ébredjenek, s termésökkel mennyiség és minőség tekintetében vigasztalják meg mindig reménykedő gazdájokat. Holnap este visszarepülök Miskolcra ebből a kedves kis magányból, hol minden csupa rend, csín, tisztaság és kegyeletes szép emlék. Holnaputánra olyan kisebbkörű vadászatot terveztek a cimborák, s nem akarnék onnan elmaradni. Ez a mulatság még mindig nagy vonzerővel bír rám, s gyakran idegeim túlfeszítésével is áldozni szoktam annak. Az is följegyzést érdemel, hogy a múlt napokban két kis verset írtam. Ritka madár nálam. Nem is önszántamból történt, hanem sürgetésre a Karácsony alkalmából. Nem tudom, vajon meg fogja-e azt érezni rajta az olvasó. Címe az egyiknek: Téli vers, a másiknak: Karácsonyi verebek. Mégis úgy tetszik nekem, hogyha erősen akarnék, még most is tudnék valamit kisajtolni ettől az elnémult és rég elhanyagolt Múzsától. 1901. február 3. El se búcsúzhattam az óévtől, s nem üdvözölhettem az újat ezen a helyen. Karácsony óta most vagyok itt először. A változó s gyakran zord, hideg időjárás, aztán közbejött különböző körülmények eltartóztattak. A múlt hónap folyamára visszatekintve mélyen fájó emléket hagyott nálam az a szomorú eset, hogy az én régi, hű barátom, Szombathy József január 25-én délutáni három óra tájban elköltözött az élők sorából. Sok volt benne a becsülni és szeretni való tulajdon. Iparos pályán kezdte fiatal korában. Később sorsának különböző változásai után, különösen az én segítségemmel, megyei szolgálatba lépett (várnagy), ott töltött el életéből csaknem harminc évet, az utolsó öt évet már nyugalomban. Sokat használt a közügynek. Öröme, fűszere volt a barátságnak. Osztályrészül jutott neki a közszeretet, a derült, nyugodt kedéllyel megáldott élet, mely egypár hónap híján nyolcvan évre terjedt. Hogy őt is hallgatag emlékeim tárházában kell immár elhelyeznem! Szinte tavasszal kecsegtető meleg napsugár ragyogja be körültem a vidéket. Ami kevés hó még megmaradt, ugyancsak olvad, s az utcák és utak sárban, vízben úsznak. Ma még a túlságosan nyájas tavaszi nap gyanúsan ijesztő, a kemény tartós téli hideg kedvetlenítő és unalmas. Vajon milyen idő is kellene hát minékünk? Ez idén elmaradok a „Kisfaludy Társaság" ünnepélyes üléséről, mely éppen mához egy hétre fog tartatni. Természetem és koromnál fogva rest vagyok a kimozdulásra. Aztán egy idő óta, szinte az egész télen, nem érzem egészségemet kívánatos állapotban. Fiatal, új nemzedék foglalta el a tért abban a társaságban is. Ez a természet rendje. Succedunt novi, veteres migrate coloni! Az ő szemökben ott az öreg tagok már csak a maradiságot képviselik, tudniillik azt a kort, midőn ő előttök az irodalom még nem volt zsibvásár, nem volt érdekhajhászat, s tiszteletben álltak a tisztes hagyományok. Látom a mohó versenyt jobbra-balra, de hogy annak akár célját, akár eredményét üdvösen érezné az irodalom, azt nem látom.