Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

meghagytam a küszöbnél azt a kis kerek malomkövet, melyet hajdan ők tetettek oda, s mely az ő lépteik emlékét őrzi magán. Lillike is elküldötte a sírra az ígért árvácskákat. Tegnap este óta ott díszlenek már elültetve a sírhalom tetején. Letekintettem a temető mellől a tündérszép Sajóvölgyre. Mily lélekemelő a természetnek ez a csudálatos, ünnepi megújulása! Szemvidító zöld palástot öltött a vidék. Hegyek és völgyek szinte nevetnek az örömtől. A hegyeken a vad kökénybokrok, a kertekben a szelíd gyümölcsfák kiomlott tejszín virággal borítva, mint megannyi ártatlan szüzek, akik fehér mennyasszonyi ruhát öltve imádkoznak a természet templomában. Ablakomból látszik az átelleni szomszéd kiskertjében egy cseresznyefa, nem is fa, hanem egy sűrű virágfüzérekből álló bokréta, melytől a fából semmit nem látunk. Nagy istenáldás van a virágban: szinte félelmes. Vajha a gyönyörködés után csak némi részben is megfelelne reményünknek a haszon! Most nem tudom, mikor kerülök ismét ide, akkorra talán már minden gyümölcsfám el fogja hullatni virágát. Május első napján a fővárosban leszek, s ott töltöm az „Akadémia" nagyhetét. A csendes kis „fészekből" a fővárosi élet zaja ragad magával. Egy cseppet sem örülök neki. 1900. május 13. Az Úr adta, az Úr elvette. így szokott szólni, aki kedves halottját siratja. Bizony így sóhajthatnak most az emberek mindenfelé. A dús gyümölccsel biztató gazdag virágzást semmivé tette a tegnap reggeli négy-öt fokos hideg, melyet folytatott még a ma reggel is. Szőlőhegyek, gyümölcsösök tönkrejutottak. Az én gyümölcsfáim is szomorún hullatják sárgává pergelt, fonnyadt virágaikat. Mind, mind odavan. Talán a körtefákon lehet remélni valami igen csekély maradványt. A haragosszentek ugyancsak kitettek magokért. Pedig még holnap hátra van a harmadik, akinek neve, szégyenszemre, saját jelentésének gúnyjául: Bonifác, azaz jótékony! Csuda nagylelkűség lenne a természettől, ha ezt az általános csapást az év folyamán csak némileg is kárpótolná. Az „Akadémia" nagyhetét szerencsésen átéltem a fővárosban. Az az nem éppen. Gyulai vendége voltam. Most már kényelmes, első emeleti lakása van. Vasárnap reggel, május 6-án az akadémiai nagygyűlésre indulván elcsúsztam a márványlépcsőn, hanyatt vágódtam, s Isten őrzött, hogy életveszélyesen össze nem törtem magamat, s néhány jelentéktelen, fájdalmas zúzódással menekültem. Részt vettem az ülésekben, a szavazásokban, láttam a kisszerűségek és elfogultságok nem egy példáját. Az egy kalap alá vont különböző szakok egymás elleni torzsalkodását. Emlékezésre méltó estét töltöttem a „Hungáriában" Szilágyi Dezső, Gyulai, Than Károly és dr. Hőgyes Endre társaságában. Minnyájunk figyelmét folytonosan Szilágyi Dezső kötötte le áradatként hullámzó beszédével. Széles mederben, szinte rohanva követték nála egymást az eszmék, állítások, ismeretek, hasonlatok a legkülönbözőbb változatosságban. Politika, vallás, bölcsészet, történet mezején csak úgy röpködött az ő rendkívül erős és gazdag szelleme. Nem is társalgó, hanem inkább előadó volt köztünk, aki minél érdekesebben akarja lejátszani hallgatói előtt egy vacsorái alkalomhoz mért szerepét. Ez a szertecsapongó orátori hév